apu

"Ha még egyszer újrakezdhetnéd valahol, akkor hová mennél és mit csinálnál?"

"Őszintén?"

"Igen"

"Innen nagyon messzire mennék. Valahová ahol kevés ember él." Gondolkodott. Kis szünet után hozzátette: "Egy nővel. De olyannal aki szeret és odaadja magát de úgy tényleg. Nem olyannal aki szétrakja a lábát és megdughatod, vagy odatartja a száját, nem. Olyannal aki tényleg testestől lelkestől odaadja magát. Az sem érdekel hogy hogy néz ki, csak szeressen."

Elábrándozott egy darabig ebben a szép állapotban amit elképzelt ezzel a nővel, majd körülnézett.

"De azt tudom hogy ide soha többé nem szeretném betenni a lábamat és szeretném azt is elfelejteni hogy ez az ország a világon van egyáltalán."

"Ennyire megutáltad?"

"Péter, én itt ebben  az országban annyit de annyit szenvedtem, hogy az három emberéletre is elég. Itt annyi mocskos szarházi él ezen a földön, amennyi sehol máshol a világon."

---

"Nem mondtam el neki mindent. Most már bánom. De talán így kellett lennie."

---

Kicsi voltam. Felemelt és a nap felé tartott. Felülről a nyári napsugarai melegítettek alulról apám szerető tekintete. Szeretetben fürödtem, repültem a kezei között. Boldog voltam. Azt még nem tudtam hogy talán utoljára életemben.
---
Láttam a várost üresen. Bementem az egyi épületbe a belvárosban - oda ahol egy párszor gyűlést tartottunk - és még minden a polcokon és az asztalokon volt. Mindenki eltűnt és otthagytak mindent. Minden tiszta por, az ablakok kitörve, szemét az utcákon és sehol senki. Néhány épület romokban. Jó érzés volt. Jóleső érzés volt ezt a várost elhagyatottan látni emberek nélkül.