John Fitzgerald Kennedy:
Az elnök és a sajtó
(American Newspaper Publishers Association)
1961. április 27.
Waldorf-Astoria Hotel
New York City
Elnök úr, hölgyeim és uraim:
Nagyra értékelem a ma esti kedves meghívást ide.
Önök nagy felelősséget viselnek a vállukon a jelen
napjaiban és egy cikk, amit nemrégen olvastam emlékeztetett arra,
hogy a jelen történései milyen súlyos felelősséget terhelnek az
önök szakmájára.
Talán emlékezhetnek arra, hogy 1851-ben a Horace
Greeley által fenntartott és kiadott New York Herald Tribune,
foglalkoztatott külső munkatársként egy kevéssé ismert
újságírót Karl Marx névvel.
Nekünk azt mondták, hogy ez az idegen, levelező
[munkatárs], Marx – pénztelenül, családi betegségben szenvedve
és alultápláltan – folyamatosan a nagylelkű, írásonkénti
$5-os fizetésének emelését kérte Greenly-től, és a
főszerkesztőtől Charles Dana-tól – ezt a fizetést, ő és
Engels hálátlanul „a legrosszabb, piti burzsoá csalásnak”
nevezte.
Amikor minden anyagi kérése visszautasításra talált,
más megélhetési forrásokat kezdett keresni és a hírnevet –
megszakítva a kapcsolatát a Tribune-nel és olyan ügyeknek
szentelte teljes idejét, amik a leninizmus, a sztálinizmus, a
forradalom és a hidegháború magvait hagyhatták a világra.
Ha ez a kapitalista New York-i lap jobban megbecsülte
volna őt; ha megmaradhatott volna ott külső levelezőként – a
történelem másképpen alakulhatott volna. Remélem, hogy minden
kiadó emlékezetébe idézi ezt a leckét, amikor egy kevésbé
ismert szűkölködő újságíró a költségtérítés kisebb
emelésére nyújtja be kérését.
A ma esti észrevételeimnek „Az elnök és a sajtó”
címet adtam. Néhányan javasolhatnák – sokkal valósághűbben
fogalmazva – „Az elnök kontra a sajtó” címet is. De a mai
estén nem érzek így, nem erre gondoltam.
Igaz – ennek ellenére – amikor egy jól ismert
diplomata egy másik országból követelte nemrégiben, hogy a
külügyminisztériumunk utasítsa vissza, bizonyos újságok
támadásait egy kollégája ellen – szükségtelen volt
válaszolnunk, hogy ez a kormányzat nem felelős a sajtóért –
azért a sajtóért, mely már világossá tette, hogy nem vállal
felelősséget, ezért a kormányzatért.
Mindazonáltal, a ma esti célom nem a szokásos támadás
elindítása, ez ellen az úgynevezett egypárti sajtó ellen. Éppen
ellenkezőleg – az elmúlt hónapokban alig hallottam politikai
részrehajlásról szóló bármilyen panaszt a sajtóban, kivéve
néhány Republikánustól. Az sem célom ma este, hogy megtárgyaljuk
vagy megvédjem az elnöki sajtótájékoztatók televíziós
közvetítését. Azt gondolom nagyon előnyös, ha körülbelül 20
millió amerikai rendszeresen figyeli ezeket a sajtótájékoztatókat
és megjegyzi – ha mondhatok ilyet – a mélyre ásó, intelligens
és jó modorú tehetségeket, melyeket az önök Washingtoni
kollégái megmutatnak.
És végül, nem célja az észrevételeimnek a
magánélet elégséges fokának vizsgálata sem, melyet a sajtónak
engednie kellene egy elnök és az ő családja számára.
Ha az utóbbi pár hónapban a Fehér Ház riporterei és
fotósai [valamilyen] egyházi szolgálatot
látogattak rendszeresen, az biztosan nem okozott károkat nekik. Másfelől
elismerem, az önök kollégái és híradós fotósai
panaszkodhatnak arra, hogy nem élvezhetik ugyanazokat a zöld
kiváltságokat a helyi golf klubokban, mint amiket régebben.
Igaz, hogy az elődöm nem tiltakozott annyira, mint én
- a golfozás közben készített képek miatt. De nem is volt soha
titkos szolgálatot végző ember.
A mai témám azonban egy sokkal józanabb megfontolni
valóról szól, mind a kiadók, mind a szerkesztők részéről.
A közös felelősségeinkről akarok beszélni egy
közös veszéllyel szembenézve. Az elmúlt néhány hét eseményei
talán segítettek megvilágítani néhányuk számára a
kihívásokat; de a fenyegetés méretei már sok éve sejlenek a
horizonton. Bármit is remélünk a jövőtől – a fenyegetés
csökkentését vagy a vele való együttélést – nem
menekülhetünk el a túlélésünket és a biztonságunkat
veszélyeztető súlya és kiterjedtsége elől – egy olyan kihívás
elől, amivel szokatlan módokon szembesülünk az emberi cselekvés
minden területén.
Ez a halálos erőpróba a közvetlen megfontolás két
követelményét terheli a társadalmunkra, mind a sajtó és az
elnök oldaláról – két feltételt melyek ellentmondásosnak
hangozhatnak, de amelyeket össze kell hangolnunk és meg kell
valósítanunk, ha meg akarunk felelni ennek a nemzetünket
[fenyegető] nagy veszélynek. Először is szükségünk van a
nyilvánosság sokkal kiterjedtebb tájékoztatására; másodszor
pedig sokkal nagyobb hivatali titoktartásra.
I.
Maga a szó: „titkolózás” – össze nem
egyeztethető
egy szabad és nyílt társadalommal; és mégis,
emberekként elválaszthatatlanul és történetileg állunk szemben
titkos társaságokkal, titkos összeesküvésekkel és titkos
tervekkel. Már sokkal korábban megállapítottuk, hogy a valós
tények túlzott és jogtalan titkosítása sokkal súlyosabb
veszéllyé vált, mint amelyekre hivatkozunk igazolásképpen. Ma
sincs sok haszna annak, ha úgy szállunk szembe egy zárt
társadalommal, hogy leutánozzuk a zsarnoki szabályait. Ma sincs
sok értéke annak, ha úgy biztosítjuk a nemzetünk túlélését,
hogy a hagyományaink nem élnek tovább velünk. Óriási veszély
rejlik abban, hogy a komolyabb titkosítás kijelentett
szükségességét azonnal megragadják azok, akik igyekeznek
kiterjeszteni ennek az értelmét egészen a hivatali cenzúra és
takargatás
határáig. Nem szándékozom megengedni hogy eddig
terjedjen, ami az én hatalmam alá tartozik. Az én kormányzatom
tisztviselői – akár magas vagy alacsony rangban, civilként vagy
katonaként [szolgálnak] – nem értelmezhetik a ma esti szavaimat
kifogásként a hírek cenzúrázására, a vélemények elnyomására,
a hibáink elrejtésére vagy olyan tények visszatartására a sajtó
ás a nyilvánosság elől, melyekről tudniuk kell.