Friday, 19 October 2012

Ladder

Igen. Én irányítottam egy jó darabig. És ma ezért kel fel a nap, mert kegyes voltam veletek. Mert voltak, akik szerettek engem és ez reményt adott. A remény pedig azt mondatta velem amit mondanom kellett, hogy élhessen tovább ez a bolygó. A stratégia amit kidolgoztunk (!) a világ legjobb embereivel közösen - felboríthatatlan, mert a valóságra épül.
"Rendkívül arrogáns. Magyar. Tudjuk, hogy magyar."
A bokámig nem értek fel surmók! Azt fogjátok tenni amit elterveztünk. Nincs más választásotok. Vagy meghaltok mind. Rövidesen.
Arrogáns, mert elege van az állandó zaklatásból, mert pont azok, akik nemes célokra hivatkozva védeni akarják a társadalmat, a nemzetüket, a földet - pont ők viszok tovább a mocskot és azt a rendszert, ami mindezek pusztulását okozza. Igen ti vagytok a világ megrontói.
Otthagytatok amikor segítség kellett volna. Most megeszitek amit főztetek. Halva akartatok látni, most végignézitek a hatalmatok légneművé válását. A birodalmatoknak vége van. Még rúgkapáltok ahogy csak tudtok, de vége. VÉGE. A pénzrendszer meg fog változni. A jó pénz mindig kiszorítja a rosszat. Mindig a jó.
Byrd sokat tett. Most kezdem megérteni. Újra.
Idővel kapkodni fogtok majd a tudásom után. Nem kerülhetitek ki azt amit alkottunk. A katonáknak elegük van a háborúból! És úgy döntöttek, hogy véget vetnek neki. Azok akik nem voltak még háborban, azok akarják azt és szervezik, pénzelik. A legtöbb nem akarja. És ők a legokosabbak. A legerőssebbek.
Mi vagyunk azok és mi vagyunk többen. A terv úgy tűnik működik. A felszínen még látszólag ti uraljátok a terepet, de ez is csak a taktika része. Byby.

John Fitzgerald Kennedy beszéde 1961-ben a titkos társaságokról


John Fitzgerald Kennedy:
Az elnök és a sajtó

(American Newspaper Publishers Association)
1961. április 27.
Waldorf-Astoria Hotel
New York City

Elnök úr, hölgyeim és uraim:
Nagyra értékelem a ma esti kedves meghívást ide.

Önök nagy felelősséget viselnek a vállukon a jelen napjaiban és egy cikk, amit nemrégen olvastam emlékeztetett arra, hogy a jelen történései milyen súlyos felelősséget terhelnek az önök szakmájára.

Talán emlékezhetnek arra, hogy 1851-ben a Horace Greeley által fenntartott és kiadott New York Herald Tribune, foglalkoztatott külső munkatársként egy kevéssé ismert újságírót Karl Marx névvel.

Nekünk azt mondták, hogy ez az idegen, levelező [munkatárs], Marx – pénztelenül, családi betegségben szenvedve és alultápláltan – folyamatosan a nagylelkű, írásonkénti $5-os fizetésének emelését kérte Greenly-től, és a főszerkesztőtől Charles Dana-tól – ezt a fizetést, ő és Engels hálátlanul „a legrosszabb, piti burzsoá csalásnak” nevezte.

Amikor minden anyagi kérése visszautasításra talált, más megélhetési forrásokat kezdett keresni és a hírnevet – megszakítva a kapcsolatát a Tribune-nel és olyan ügyeknek szentelte teljes idejét, amik a leninizmus, a sztálinizmus, a forradalom és a hidegháború magvait hagyhatták a világra.

Ha ez a kapitalista New York-i lap jobban megbecsülte volna őt; ha megmaradhatott volna ott külső levelezőként – a történelem másképpen alakulhatott volna. Remélem, hogy minden kiadó emlékezetébe idézi ezt a leckét, amikor egy kevésbé ismert szűkölködő újságíró a költségtérítés kisebb emelésére nyújtja be kérését.

A ma esti észrevételeimnek „Az elnök és a sajtó” címet adtam. Néhányan javasolhatnák – sokkal valósághűbben fogalmazva – „Az elnök kontra a sajtó” címet is. De a mai estén nem érzek így, nem erre gondoltam.

Igaz – ennek ellenére – amikor egy jól ismert diplomata egy másik országból követelte nemrégiben, hogy a külügyminisztériumunk utasítsa vissza, bizonyos újságok támadásait egy kollégája ellen – szükségtelen volt válaszolnunk, hogy ez a kormányzat nem felelős a sajtóért – azért a sajtóért, mely már világossá tette, hogy nem vállal felelősséget, ezért a kormányzatért.

Mindazonáltal, a ma esti célom nem a szokásos támadás elindítása, ez ellen az úgynevezett egypárti sajtó ellen. Éppen ellenkezőleg – az elmúlt hónapokban alig hallottam politikai részrehajlásról szóló bármilyen panaszt a sajtóban, kivéve néhány Republikánustól. Az sem célom ma este, hogy megtárgyaljuk vagy megvédjem az elnöki sajtótájékoztatók televíziós közvetítését. Azt gondolom nagyon előnyös, ha körülbelül 20 millió amerikai rendszeresen figyeli ezeket a sajtótájékoztatókat és megjegyzi – ha mondhatok ilyet – a mélyre ásó, intelligens és jó modorú tehetségeket, melyeket az önök Washingtoni kollégái megmutatnak.
És végül, nem célja az észrevételeimnek a magánélet elégséges fokának vizsgálata sem, melyet a sajtónak engednie kellene egy elnök és az ő családja számára.

Ha az utóbbi pár hónapban a Fehér Ház riporterei és fotósai [valamilyen] egyházi szolgálatot látogattak rendszeresen, az biztosan nem okozott károkat nekik. Másfelől elismerem, az önök kollégái és híradós fotósai panaszkodhatnak arra, hogy nem élvezhetik ugyanazokat a zöld kiváltságokat a helyi golf klubokban, mint amiket régebben.
Igaz, hogy az elődöm nem tiltakozott annyira, mint én - a golfozás közben készített képek miatt. De nem is volt soha titkos szolgálatot végző ember.

A mai témám azonban egy sokkal józanabb megfontolni valóról szól, mind a kiadók, mind a szerkesztők részéről.

A közös felelősségeinkről akarok beszélni egy közös veszéllyel szembenézve. Az elmúlt néhány hét eseményei talán segítettek megvilágítani néhányuk számára a kihívásokat; de a fenyegetés méretei már sok éve sejlenek a horizonton. Bármit is remélünk a jövőtől – a fenyegetés csökkentését vagy a vele való együttélést – nem menekülhetünk el a túlélésünket és a biztonságunkat veszélyeztető súlya és kiterjedtsége elől – egy olyan kihívás elől, amivel szokatlan módokon szembesülünk az emberi cselekvés minden területén.

Ez a halálos erőpróba a közvetlen megfontolás két követelményét terheli a társadalmunkra, mind a sajtó és az elnök oldaláról – két feltételt melyek ellentmondásosnak hangozhatnak, de amelyeket össze kell hangolnunk és meg kell valósítanunk, ha meg akarunk felelni ennek a nemzetünket [fenyegető] nagy veszélynek. Először is szükségünk van a nyilvánosság sokkal kiterjedtebb tájékoztatására; másodszor pedig sokkal nagyobb hivatali titoktartásra.

I.

Maga a szó: „titkolózás” – össze nem egyeztethető1 egy szabad és nyílt társadalommal; és mégis, emberekként elválaszthatatlanul és történetileg állunk szemben titkos társaságokkal, titkos összeesküvésekkel és titkos tervekkel. Már sokkal korábban megállapítottuk, hogy a valós tények túlzott és jogtalan titkosítása sokkal súlyosabb veszéllyé vált, mint amelyekre hivatkozunk igazolásképpen. Ma sincs sok haszna annak, ha úgy szállunk szembe egy zárt társadalommal, hogy leutánozzuk a zsarnoki szabályait. Ma sincs sok értéke annak, ha úgy biztosítjuk a nemzetünk túlélését, hogy a hagyományaink nem élnek tovább velünk. Óriási veszély rejlik abban, hogy a komolyabb titkosítás kijelentett szükségességét azonnal megragadják azok, akik igyekeznek kiterjeszteni ennek az értelmét egészen a hivatali cenzúra és takargatás2 határáig. Nem szándékozom megengedni hogy eddig terjedjen, ami az én hatalmam alá tartozik. Az én kormányzatom tisztviselői – akár magas vagy alacsony rangban, civilként vagy katonaként [szolgálnak] – nem értelmezhetik a ma esti szavaimat kifogásként a hírek cenzúrázására, a vélemények elnyomására, a hibáink elrejtésére vagy olyan tények visszatartására a sajtó ás a nyilvánosság elől, melyekről tudniuk kell.