Az utolsó mohikán
56-57-oldal:
–
Hát szigeten vagyunk?
– Igen. Mind a két oldalunkon és
fölöttünk is vízesések vannak, alattunk már csendesebb a folyó.
Nappal igazán érdemes felmászni ennek a sziklának a legmagasabb
pontjára; az ember csodálattal szemlélheti a víz pusztító
hatását és vadságát. Teljesen szabálytalanul zuhan alá, néhol
ugrándozik; néhol bukdácsol; az egyik helyen fehér, mint a hó,
másutt zöld, mint a fű; emitt örvénylik és kavarog, amott
szelíden folydogál, mint egy patakocska. De ez az egész folyó
olyan, mintha megbokrosodott volna. Eleinte simán hömpölyög,
mintha nem volna más célja, mint eljutni a tengerhez; de aztán
egyszerre csak megkanyarodik, és beleharap a partba. Olyan helyek is
vannak, ahol mintha vissza akarna fordulni. Azt hinné az ember, a
folyónak fáj a szíve, hogy el kell hagynia az erdőt. Néhol
megtörik a köveken, és a lehulló vízből olyan finom fátyol
keletkezik, hogy a hölgyeké elbújhat mellette. De hiába olyan
makrancos a folyó, hiába küzd a parttal és a sziklákkal, végül
is engedelmeskednie kell egy felsőbb akaratnak: ekkor megnyugszik,
és csendesen hömpölyög tovább a tenger felé.
Miközben Sólyomszem ilyen érdekes
képet festett a Glenn-vízesésről, a vacsoráról sem feledkezett
meg; csakhamar el is készült vele, és intett társainak, hogy
lássanak hozzá.
A fáradt társaságra üdítően
hatott a finom szarvaspecsenye. Szerencsére volt náluk só és
másféle fűszer is, amivel még ízletesebbé tehették. Unkasz a
lányokat szolgálta ki rendkívül figyelmesen és odaadóan, de
mégis méltóságteljesen.
---
Az értékrend: erdő, erdő, erdő. Három. A fejezetzáró kis képek mind pirosak fehérek és zöldek. A folyó mint ember, aki harap és megkarnyarodik amikor kiér az erdőből, mert szeretne még visszamenni. Ugrabugrál, megtörik, lehull, de végül engedelmeskednie kell egy felsőbb akaratnak: ekkor megnyugszik.
És még itt sincs vége. A szeretet egyik legelemibb tettével folytatja: vacsorát ad a szeretteinek.