tedd le, nyisd ki, ülj le, kicsi fiam az én kicsi kis fiam, kérsz valamit enni van: kolbász, hagyma, tegnapi maradék töltött káposzta, meg még leves is felhozom megmelegítem ott van a kis jénaiban - és már megy is. Nem kérek. Mondom már csak magamnak. Felállok. El kéne tűnni mielőtt visszaér a konyhába. Kisfiam mi van veled? Jól vagy? - felteszi a levest és kezdi a következő lemezt. Soha nem mondasz semmit meg olyan ritkán jössz, igazán mondhatnál valamit. Milyen volt az idő felétek, a híradó ítéletidőt mondott - tényleg olyan rossz volt, nem lett semmmi bajod? - van még a töltött káposzta is kisfiam, meg ehetsz telfölt kolbásszal meg kenyérrel, de ha akarod csinálok egy rántottát is - jajj ha tudom, hogy jössz csinálok valami finomat, brassóit sültkrumlival azt szereted ugye? - pedig úgy utálom csinálni olyan körülményes.
Csendben várom a végét. - Ja nem történt semmi különös. Jól vagyok köszi...
Mit csináltál már megint? Miért nem teszed, viszed, írod, szólsz, adod, takarítod, csinálod már... majd amikor te is megnősülsz a feleségednek...
És lassan elrothadt minden. Közöttünk apám és anyám között az üresség, apám végül, majdnem én is.
Mitől félsz a legjobban? A félelem rossz kiindulópont. A legrosszabb kérdés ez. Jó tudni. Ha az anyám és a halál között választani kell a halált választom. De ő nem is az anyám volt. Csak egy progam. Ma már látom a kódot. Szeretem és ő is szeret. Sokat szenvedett. Apámmal együtt.
