Wednesday, 9 December 2009

felmenőm

tedd le, nyisd ki, ülj le, kicsi fiam az én kicsi kis fiam, kérsz valamit enni van: kolbász, hagyma, tegnapi maradék töltött káposzta, meg még leves is felhozom megmelegítem ott van a kis jénaiban - és már megy is. Nem kérek. Mondom már csak magamnak. Felállok. El kéne tűnni mielőtt visszaér a konyhába. Kisfiam mi van veled? Jól vagy? - felteszi a levest és kezdi a következő lemezt. Soha nem mondasz semmit meg olyan ritkán jössz, igazán mondhatnál valamit. Milyen volt az idő felétek, a híradó ítéletidőt mondott - tényleg olyan rossz volt, nem lett semmmi bajod? - van még a töltött káposzta is kisfiam, meg ehetsz telfölt kolbásszal meg kenyérrel, de ha akarod csinálok egy rántottát is - jajj ha tudom, hogy jössz csinálok valami finomat, brassóit sültkrumlival azt szereted ugye? - pedig úgy utálom csinálni olyan körülményes.
Csendben várom a végét. - Ja nem történt semmi különös. Jól vagyok köszi...
Mit csináltál már megint? Miért nem teszed, viszed, írod, szólsz, adod, takarítod, csinálod már... majd amikor te is megnősülsz a feleségednek...
És lassan elrothadt minden. Közöttünk apám és anyám között az üresség, apám végül, majdnem én is.
Mitől félsz a legjobban? A félelem rossz kiindulópont. A legrosszabb kérdés ez. Jó tudni. Ha az anyám és a halál között választani kell a halált választom. De ő nem is az anyám volt. Csak egy progam. Ma már látom a kódot. Szeretem és ő is szeret. Sokat szenvedett. Apámmal együtt.

2 comments:

Gergő Bohrát said...

Örkény egy perces novelláira hasonlít. Rövid benne van az egész élet és hozzá egy kis melankólia.

Sound said...

Hahaha, hát ezt szép bóknak veszem, és köszönöm. Olyasmi, csak nincs egy perc.