Elment, elaludt. Álmában leállt a keringése nem ébredt fel többé. Fábik Jánosné Huszti Mária Magdolna megszabadult földi kínjaitól.
Nem tudok aludni. Fáj a fejem. Hullámokban tör rám a sírás, majd a nyugalom. Kezdenek eszembe jutni az utolsó lépései amiket a vérhagyomány rendszere ellen tett meg. Sokat ártott. Sokat ártott nekünk. Az Öreg lánya volt. Megkínozták megtörték. Elfogadott és azt mondta: "Fiamként foglak szeretni!" Nem tudott szeretni. Etetett, itatott, fizette a számlákat a ház számláit, hogy legyen hol lakni, de mégse tudtam ott lakni. Nem ízlett az étel. Egy idő után már csak ez volt. Egyél! Van csilis bab, leves a hűtőben, sütöttem túrós pitét... és a többi. Ez volt az utolsó. Nem tudtam már odafigyelni se. Miután beszélni nem lehet a valóságról, mert a rendszer megtiltotta, ez marad. És ez nem elég. Mégis valahol a legmélyén volt benne szeretet. Valódi szeretet. Ezt nem tagadhatom el tőle.
Egy ponton rájött ő maga is, hogy az apja is meg ő is hibázott. Azt mondta: "Jóvá teszem!" De már addigra annyi volt a kár hogy semmit se tudtam már én se kitalálni hogyan tudná jóvá tenni... Lehetetlen. Elvágta ő maga, meg a többi a lehetőséget hogy lehessen változtatni. Lebetonoztak mindent. Mi is. Egyetlen egy út maradt: pusztítani tudott. És ezt is tette onnantól. Előkészítette a pusztító gépezetet ő is mindazoknak akik részt vettek benne: a vérhagyományt őrző nemzetközi hálózat embereinek. Ez is segítség és csak ez maradt. Őt magát halálra ítélte ez a rendszer még gyermekkorában. Fel akarták áldozni őt is. 73 évet élt összesen, abból hatvan valamennyit úgy hogy ez a nagy hatalmú rendszer próbálta elpusztítani. Végül sikerült nekik. Tudtuk hogy így lesz.
Nem bírta tovább. Muszály volt innia. Nem tudott úgy hozzánk szólni hogy ne rúgott volna belénk. De etetett. Csinálta a kertet. Vetett paradicsomot, tököt, paprikát, egyebet. Ettem is belőle. "Ezt legalább nem kell megvenni" - mondta. Egy élet nyomora. Fájdalom. Nem tudtuk megcsinálni amit szzerettünk volna. Ő is keresztbe tett. Valahol mélyen volt benne jó. Megtörték őt is és e miatt tudták hajtani tudat alatt. Sőt belement olyan egyezségekbe amiket be is tartott végig. Utolsó pillanatig.
Az utolsó mondata amit nekem mondott ez volt: "Kilenc körül elkezd esni az eső." Már beöltöztem a hideg miatt a futáshoz de lefeküdtem a kutya mellé a kanapéra s néztük a tévét. Kint már sötét volt, de akartam menni futni. Muszály futnom. De nehéz volt elidnulni. Ez után a mondta után felkeltem és elindultam. Megadta a kedvet, mert esőben nem szeretek futni és ha elindulok akkor még be is tudom fejezni az aznapi adagomat. Felkeltem és elmentem futni. Nem baszotgatott mint máskor tette volna, nem szólított fel hogy most induljak, mert kilenckor esni fog már... Nem parancsolt. Csak jelezte, hogy jön az eső. Sikerült neki. Ő maga kérte, hogy mielőtt meghal szeretne úgy beszélni velem, hogy nem rúg belém, nem mar belém és nem kontrollál, parancsolgat, mint rendszerint tette. Megkért arra, hogy ezt csináljam meg neki, állítsam be neki hogy így legyen. Mondtam neki hogy nem segítek beállítani neki, ha tényleg hisz a valódi szeretet erejében, s úgy gondolja hogy az a legerősebb hajtó erő ami az embereket állatot és az egész univerzumot irányítja, akkor döntse el, hogy így akarja csinálni és mondja ki. Ha tényleg van benne valódi szeretet és őszinte akkor így is lesz. Így lett.
Agyon hajtották mindenfélével. Ezt nem csinálhatja azt nem csinálhatja, ezt így kell csinálnia azt úgy kell csinálnia. A közös tudaton keresztül meg lehet hajtnai mindenkit. A közös tudat az egy olyan energia mező, egy pszichikai tér amiben az egyéni tudat csak egy kis szelet. Ha többen egy irányba fordítják a tudatukat és a tudaton kívüli részeket, át tudnak hajtani másokon is irányító, cselekvésre hajtó akaratot. A vérhagyomány rendszere a vér általi sokkot, az iszonyatot, a félelmet, a fájdalmat, és a gyönyört az extázist, a nemi kéjt és ezek nagyon erős az én-tudatot feloldó, megszüntető, agyleállító tulajdonságát használják a parancsok átvitelére.
Mi a szeretet törvényét követők tisztán megbeszéltük a dolgokat és eldöntöttük hogy ezt így vagy úgy szeretnénk, ha közösen cselekedtünk akkor az irányt határoztuk meg és átbeszéltük a lehetésges forgatókönyveket, lépéseket és belevágtunk egy ima után. Egyszerűen kimondtuk.
Fáj.
Elgyászoltam. Már akkor miközben még élt, de már nem létezett. Csak csinálta a programot amit ő elfogadott és nem is látott már ki belőle. Nem gondolkodott már rég. Csak csinálta. Mint egy számítógép amit elindítottak és a program a hardware-re lett beégetve, nincs szoftveres belenyúlási lehetőség, korrekció, javítás, jóvátétel. Egy két alkalommal amíg az Öreg élt, sikerült beszélni vele. Tudta hogy ő gyenge és a félelem erősebb nála. Ezért mindig beállítatta magának hogy mit hogy csináljon. Csak olyanokat választott ehhez akik nem akartak neki jót, a vérrendszer tagjai feláldoznak bárkit, miközben nem tudod megismerni őket, mert ők játsszák el a legártatlanabb szemű bárányt mindegyik között. Meg is kért hogy írjak. Írjam le amit gondolok. Akkor már őt nem fogják tudni bántani soha többé.
Mondtam neki hogy ne féljen. Azt mondta "Nem tudom irányítani azt a rettegést, hogy esetleg megint értem jönnek és megint megölnek, megkínoznak valakit akit szeretek, aki fontos. Nem tudok nem félni amíg ez emgtörténhet." És megtörténhetett. Megtörtént vele.
Még általános iskolás voltam amikor egyszer csak nem főzőtt többé teát nekünk reggel. Addig minden reggel ott várt bennünket a frissen főzőtt tea a reggelihez. Meleg volt. Imádtam kavargatni benne a cukrot a citromot kifacsarni és beleönteni. Hiányzott a tea. Nem értettem miért nem főz többé teát. Megkérdeztem tőle. Azt mondta nincs már hozzá ereje, mert olyan korán kell felkelni hozzá és utána elmegy dolgozni. 6-ra járt a hajógyárba, irodista volt bérelszámoló. Mi nyolcra mentünk suliba néha néha korábban ha volt nulladik óra. Én néha hajnalban elmentem futni hogy bírjam a titokban élt életem, amíg az iskola helyett jártam a világot az Öreg hálózatában dolgozva. Magának viszont lefőzte a kávét minden reggel, frissen. Nem értettem. Fájt. Hazudott. Azt hittem nem akart már teát főzni nekünk, mert már nem szeret. De az történt hogy meghajtották. Mások akiktől félt, azt akarták hogy ne főzzön teát nekünk többé. Nagyon fájt nekem.
Most meghalt. Fáj, de már elvesztettem sokkal korábban. Soha sem volt az enyém. Idegenek voltunk, akiknek együtt kellett haladniuk egy úton sokszor sok alkalommal. A ruhásszekrényében több üres pálinkás üveg gyűlt össze, egy üres két literes boros flakon, két teli egy megkezdett... elrejtette hogy iszik. Egyedül volt. Nem bízott senkiben, félt. A kutyát néha megdögönyözte. Engem soha. a Szabolcsot sem. Nem hitt a valódi szeretet erejében. Látta hogy én erős vagyok, hogy apám erős és amit mi építünk fel az jól működik és fennmarad amíg van hozzá olyan ember mint mi. Vagy olyan akiket mi állítottunk be. Mert olyat is csináltunk több nemzedékre. Rendszereket építettünk úgy hogy egyik nemzedék elkezdte építeni és az ötödik hatodik talán ha be fejezte - majd pár száz évig működött. Mégse hitt nekünk. Megtört gyermekkorában. Nem teljesen de nem hitt. Félt. Azt tudta hogy mi erősek vagyunk. Tudta hogy olyan dolgokat túléltem amit más nem nagyon élt volna túl. Az állatok szerették. Ő is szerette az állatokat a maga módján persze azt is. Amíg engedelmeskedtek. De jó lett volna ha hinni tud. Ha tudtunk volna beszélni a valóságról itt is. Nem csak akkor amikor az Öreg megengedte neki.
Pusztulunk. Sok embere volt neki is és sokszor engem kért hogy segítsek ennek vagy annak. Segítettem. most jövök rá hogy az elmúlt jó pár évben sok ezek közül mellém keveredett és segített. Sokszor csak annyival hogy ott volt, jelen volt és meghallgatott. odafigyelt. De ő nem. Fáj. És most már ez végleges. Ez a fájdalom már csak akkor fog elmúlni amikor én is elmúlok.
Nyugodjon békében és dolgozzon az emlékezete és mindenki akinek ő segített.
