Az utolsó mohikán

Az utolsó mohikán

56-57-oldal:

–  Hát szigeten vagyunk?

– Igen. Mind a két oldalunkon és fölöttünk is vízesések vannak, alattunk már csendesebb a folyó. Nappal igazán érdemes felmászni ennek a sziklának a legmagasabb pontjára; az ember csodálattal szemlélheti a víz pusztító hatását és vadságát. Teljesen szabálytalanul zuhan alá, néhol ugrándozik; néhol bukdácsol; az egyik helyen fehér, mint a hó, másutt zöld, mint a fű; emitt örvénylik és kavarog, amott szelíden folydogál, mint egy patakocska. De ez az egész folyó olyan, mintha megbokrosodott volna. Eleinte simán hömpölyög, mintha nem volna más célja, mint eljutni a tengerhez; de aztán egyszerre csak megkanyarodik, és beleharap a partba. Olyan helyek is vannak, ahol mintha vissza akarna fordulni. Azt hinné az ember, a folyónak fáj a szíve, hogy el kell hagynia az erdőt. Néhol megtörik a köveken, és a lehulló vízből olyan finom fátyol keletkezik, hogy a hölgyeké elbújhat mellette. De hiába olyan makrancos a folyó, hiába küzd a parttal és a sziklákkal, végül is engedelmeskednie kell egy felsőbb akaratnak: ekkor megnyugszik, és csendesen hömpölyög tovább a tenger felé.

Miközben Sólyomszem ilyen érdekes képet festett a Glenn-vízesésről, a vacsoráról sem feledkezett meg; csakhamar el is készült vele, és intett társainak, hogy lássanak hozzá.

A fáradt társaságra üdítően hatott a finom szarvaspecsenye. Szerencsére volt náluk só és másféle fűszer is, amivel még ízletesebbé tehették. Unkasz a lányokat szolgálta ki rendkívül figyelmesen és odaadóan, de mégis méltóságteljesen.

---

Az értékrend: erdő, erdő, erdő. Három. A fejezetzáró kis képek mind pirosak fehérek és zöldek. A folyó mint ember, aki harap és megkarnyarodik amikor kiér az erdőből, mert szeretne még visszamenni. Ugrabugrál, megtörik, lehull, de végül engedelmeskednie kell egy felsőbb akaratnak: ekkor megnyugszik.

És még itt sincs vége. A szeretet egyik legelemibb tettével folytatja: vacsorát ad a szeretteinek.