John Fitzgerald Kennedy beszéde 1961-ben a titkos társaságokról

John Fitzgerald Kennedy:

Az elnök és a sajtó

Beszéd az Amerikai Lapkiadók Társasága előtt

(American Newspaper Publishers Association)

1961. április 27.

Waldorf-Astoria Hotel

New York City

Elnök úr, hölgyeim és uraim:

Nagyra értékelem a ma esti kedves meghívást ide.

Önök nagy felelősséget viselnek a vállukon a jelen napjaiban és egy cikk, amit nemrégen olvastam emlékeztetett arra, hogy a jelen történései milyen súlyos felelősséget terhelnek az önök szakmájára.

Talán emlékezhetnek arra, hogy 1851-ben a Horace Greeley által fenntartott és kiadott New York Herald Tribune, foglalkoztatott külső munkatársként egy kevéssé ismert újságírót Karl Marx névvel.

Nekünk azt mondták, hogy ez az idegen, levelező [munkatárs], Marx – pénztelenül, családi betegségben szenvedve és alultápláltan – folyamatosan a nagylelkű, írásonkénti $5-os fizetésének emelését kérte Greenly-től, és a főszerkesztőtől Charles Dana-tól – ezt a fizetést, ő és Engels hálátlanul „a legrosszabb, piti burzsoá csalásnak” nevezte.

Amikor minden anyagi kérése visszautasításra talált, más megélhetési forrásokat kezdett keresni és a hírnevet – megszakítva a kapcsolatát a Tribune-nel és olyan ügyeknek szentelte teljes idejét, amik a leninizmus, a sztálinizmus, a forradalom és a hidegháború magvait hagyhatták a világra.

Ha ez a kapitalista New York-i lap jobban megbecsülte volna őt; ha megmaradhatott volna ott külső levelezőként – a történelem másképpen alakulhatott volna. Remélem, hogy minden kiadó emlékezetébe idézi ezt a leckét, amikor egy kevésbé ismert szűkölködő újságíró a költségtérítés kisebb emelésére nyújtja be kérését.

A ma esti észrevételeimnek „Az elnök és a sajtó” címet adtam. Néhányan javasolhatnák – sokkal valósághűbben fogalmazva – „Az elnök kontra a sajtó” címet is. De a mai estén nem érzek így, nem erre gondoltam.

Igaz – ennek ellenére – amikor egy jól ismert diplomata egy másik országból követelte nemrégiben, hogy a külügyminisztériumunk utasítsa vissza, bizonyos újságok támadásait egy kollégája ellen – szükségtelen volt válaszolnunk, hogy ez a kormányzat nem felelős a sajtóért – azért a sajtóért, mely már világossá tette, hogy nem vállal felelősséget, ezért a kormányzatért.

Mindazonáltal, a ma esti célom nem a szokásos támadás elindítása, ez ellen az úgynevezett egypárti sajtó ellen. Éppen ellenkezőleg – az elmúlt hónapokban alig hallottam politikai részrehajlásról szóló bármilyen panaszt a sajtóban, kivéve néhány Republikánustól. Az sem célom ma este, hogy megtárgyaljuk vagy megvédjem az elnöki sajtótájékoztatók televíziós közvetítését. Azt gondolom nagyon előnyös, ha körülbelül 20 millió amerikai rendszeresen figyeli ezeket a sajtótájékoztatókat és megjegyzi – ha mondhatok ilyet – a mélyre ásó, intelligens és jó modorú tehetségeket, melyeket az önök Washingtoni kollégái megmutatnak.

És végül, nem célja az észrevételeimnek a magánélet elégséges fokának vizsgálata sem, melyet a sajtónak engednie kellene egy elnök és az ő családja számára.

Ha az utóbbi pár hónapban a Fehér Ház riporterei és fotósai [valamilyen] egyházi szolgálatot látogattak rendszeresen, az biztosan nem okozott károkat nekik. Másfelől elismerem, az önök kollégái és híradós fotósai panaszkodhatnak arra, hogy nem élvezhetik ugyanazokat a zöld kiváltságokat a helyi golf klubokban, mint amiket régebben.

Igaz, hogy az elődöm nem tiltakozott annyira, mint én - a golfozás közben készített képek miatt. De nem is volt soha titkos szolgálatot végző ember.

A mai témám azonban egy sokkal józanabb megfontolni valóról szól, mind a kiadók, mind a szerkesztők részéről.

A közös felelősségeinkről akarok beszélni egy közös veszéllyel szembenézve. Az elmúlt néhány hét eseményei talán segítettek megvilágítani néhányuk számára a kihívásokat; de a fenyegetés méretei már sok éve sejlenek a horizonton. Bármit is remélünk a jövőtől – a fenyegetés csökkentését vagy a vele való együttélést – nem menekülhetünk el a túlélésünket és a biztonságunkat veszélyeztető súlya és kiterjedtsége elől – egy olyan kihívás elől, amivel szokatlan módokon szembesülünk az emberi cselekvés minden területén.

Ez a halálos erőpróba a közvetlen megfontolás két követelményét terheli a társadalmunkra, mind a sajtó és az elnök oldaláról – két feltételt melyek ellentmondásosnak hangozhatnak, de amelyeket össze kell hangolnunk és meg kell valósítanunk, ha meg akarunk felelni ennek a nemzetünket [fenyegető] nagy veszélynek. Először is szükségünk van a nyilvánosság sokkal kiterjedtebb tájékoztatására; másodszor pedig sokkal nagyobb hivatali titoktartásra.

I.

Maga a szó: „titkolózás” – össze nem egyeztethető¹ egy szabad és nyílt társadalommal; és mégis, emberekként elválaszthatatlanul és történetileg állunk szemben titkos társaságokkal, titkos összeesküvésekkel és titkos tervekkel. Már sokkal korábban megállapítottuk, hogy a valós tények túlzott és jogtalan titkosítása sokkal súlyosabb veszéllyé vált, mint amelyekre hivatkozunk igazolásképpen. Ma sincs sok haszna annak, ha úgy szállunk szembe egy zárt társadalommal, hogy leutánozzuk a zsarnoki szabályait. Ma sincs sok értéke annak, ha úgy biztosítjuk a nemzetünk túlélését, hogy a hagyományaink nem élnek tovább velünk. Óriási veszély rejlik abban, hogy a komolyabb titkosítás kijelentett szükségességét azonnal megragadják azok, akik igyekeznek kiterjeszteni ennek az értelmét egészen a hivatali cenzúra és takargatás² határáig. Nem szándékozom megengedni hogy eddig terjedjen, ami az én hatalmam alá tartozik. Az én kormányzatom tisztviselői – akár magas vagy alacsony rangban, civilként vagy katonaként [szolgálnak] – nem értelmezhetik a ma esti szavaimat kifogásként a hírek cenzúrázására, a vélemények elnyomására, a hibáink elrejtésére vagy olyan tények visszatartására a sajtó ás a nyilvánosság elől, melyekről tudniuk kell.

Ugyanekkor kérek minden kiadót, minden szerkesztőt és a nemzet minden újságíróját, hogy vizsgálja meg újra a saját hozzáállását és ismerje meg az országunk [súlyos] kockázatainak természetét. Háború idején szokás szerint a kormány és a sajtó egyesül abban az erőfeszítésben, mely – legnagyobb részben az önfegyelemre alapulva – megakadályozza a jogosulatlan közléseket az ellenség felé. Egy „tisztán és láthatóan megjelenő” veszély idején, a bíróságok úgy tartják, hogy még a nagyrabecsült első kiegészítés³ is visszaszáll a nemzeti közösségünk biztonságra való szükséglete alá.

Ma nincs kihirdetve háború – és a küzdelem akármilyen ádáz lehetősége mellett – lehet, hogy soha nem is lesz kihirdetve a hagyományos módon. Az életmódunk áll támadás alatt. Azok, akik az ellenségeink, a világ minden táján erősödnek. A barátaink túlélése veszélybe került. Ennek ellenére még semmilyen háború nincs bejelentve, nem léptek át határokat menetelő katonák és egy rakéta sem lett kilőve.

Ha a sajtó a háború bejelentésére vár, mielőtt az a hadiállapot önfegyelmét rájuk kényszeríti – akkor csak azt tudom mondani, hogy semmilyen háború nem jelentett hatalmasabb fenyegetést a biztonságunkra. Ha önök a „tisztán látható veszély” kihirdetésére várnak, akkor csak azt tudom mondani, hogy a veszély soha nem volt ennyire nyilvánvalóbb és a jelenléte ennyire közeli.

Ez [a veszély] megköveteli a szemléletmódunkban, a használt taktikáikban, a feladatainkban⁴ való változtatást – a kormányzat, az emberek, minden üzletember vagy minden munkahelyi vezető és újságíró részéről. Azért [kell ezt tennünk], mert az egész világon kell szembenéznünk egy fegyelmezetten egységes és könyörtelen összeesküvéssel, mely elsősorban rejtett módszerekkel növeli a befolyásának területét – a beszivárgással a megszállás helyett, a felforgatással a választások helyett, a megfélemlítéssel a szabad döntés lehetősége helyett, gerillákkal éjszaka mintsem katonákkal nappal. Ez egy olyan rendszer, amely rengeteg embert és anyagi erőforrást tömörít egybe, egyetlen szorosan összefonódó építményben, egy nagyon hatékony gépként ötvözve a katonai, diplomáciai, hírszerzői, gazdasági, tudományos és politikai műveleteket.

Az előkészületeik titkoltak, nem nyilvánosak. A hibáikat eltemetik, nem teszik a címoldalakra. Az őket elhagyókat elhallgattatják, nem elismerik. A kiadásaikat nem kérdőjelezik meg, nem kerül [róluk] hír nyomtatásba, nem kerül nyilvánosságra titkuk. Ők irányítják a hidegháborút – röviden – olyan háborús fegyelemmel, melyet semmilyen demokrácia nem remélhet és kívánhat teljesíteni. Ennek ellenére minden demokrácia felismeri a nemzeti biztonság szükséges korlátozásait – és a probléma fennáll, miszerint ezeket a korlátozásokat szükséges szoros megfigyelés alatt tartani akkor, ha ezzel a fajta támadással ugyanúgy szembe akarunk szállni, mint a nyílt megszállással.

A tényszerű helyzet az, hogy ennek a nemzetnek az ellenségei az újságainkon keresztül nyíltan el vannak árasztva olyan információkkal, melyek megszerzéséhez máskülönben ügynököket bérelnének fel és lopással, megvesztegetéssel és kémkedéssel szereznének meg; tény az is, hogy ennek a nemzetnek a titkos előkészületei az ellenség rejtett háborús tetteinek elhárítására, elérhetők minden újságolvasó számára – legyen az barát vagy ellenség – továbbá tény az is, hogy a haderőink és fegyverzetünk méretei, erőssége, a helye és természete, továbbá a használatukra vonatkozó terveink és stratégiáink, mind hajszálpontosan közzé vannak téve a sajtóban és más közvetítő csatornákon olyan mértékig, amely teljesen kielégít bármilyen idegen hatalmat; és – legalább egy esetben – egy olyan titkos rendszer adai kerültek nyilvános közzétételre, mely műholdak követésével kapcsolatos és át kellett emiatt alakítani komoly idő és pénzforrások igénybevételével.

Azok az újságok, melyek kinyomtatták ezeket a történeteket, hűségesek, hazaszeretők, felelősek és jó szándékúak voltak. Ha nyílt háborúban álltunk volna, kétségtelenül soha nem tették volna közzé az ilyen típusú adatokat. De a nyíltan zajló háború hiánya miatt, csak az újságírás követelményeit alkalmazták és nem gondoltak a nemzeti biztonság követelményére. A mai esti kérdésem az, hogy [az ilyen típusú] további vizsgálatokat nem kellene-e mostantól elvégezniük.

Ezt a kérdést egyedül önök tudják megválaszolni. Egyetlen közhivatalt ellátó személy sem adhat erre választ önöknek. Semmilyen kormányzati terv nem kényszerítheti ezeket a korlátozásokat önökre, az akaratuk ellenére. De elmulasztanám hivatali kötelességemet a nemzet felé, ha – megfontolva minden felelősségeinket, ami minket terhel és megfontolva a rendelkezésünkre álló módszereket, melyekkel megfelelhetünk ezeknek a felelősségeknek – ha nem hívnám fel a figyelmüket erre a problémára és nem ösztönözném önöket gondos mérlegelésre.

Korábban több alkalommal elmondtam – és az önök újságjai is közlik folyamatosan – hogy olyan időket élünk, amikor számítanunk kell minden állampolgár áldozatkészségére és önfegyelmére. [Ezek az idők] rákényszerítenek minden állampolgárt arra, hogy mérlegeljék egyéni jogaikat és a kényelmüket a közös jóléttel szemben. Nem tudom elhinni, hogy azok az állampolgárok, akik az újságírói pályán szolgálnak, kivételként tekintenek önmagukra e kényszerűség tekintetében.

Nincs szándékomban új Háborús Tájékoztató Irodát⁵ felállítani, hogy irányítsa a hírek folyamát. Nem ajánlom a cenzúra semmilyen új típusát vagy a biztonsági titkosítások új fajtáit bevezetni. Nincs könnyű válaszom a problémára, amit felvetek – és nem terhelném önökre, ha lenne akár egyetlen ilyen válaszom. Ezért arra kérem az ország újságírói szakmájának és üzletének tagjait, hogy vizsgálják újra a saját felelősségüket, hogy fontolják meg a kiterjedtségét és természetét ennek a valós veszélynek és mérlegeljék az önmegtartóztatás kötelességét, amit ez a veszedelem terhel ránk.

Minden újságíró tegye fel a kérdést minden írás vonatkozásában, hogy: „Ez hír-e?” Ez minden amit ajánlok, tegyenek fel egy kérdést: „Vajon amit teszek érinti-e a nemzetünk biztonságát?” Azt remélem, hogy minden társaság Amerikában – szakszervezetek, üzletemberek és közszolgálatot végzők, minden szinten – felteszik mostantól ezeket a kérdéseket az erőfeszítéseikkel kapcsolatban és alávetik a tetteiket ennek a gondosságot igénylő vizsgálatnak.

És ha Amerika sajtója megfontolja az új lépéseknek és szerkezetnek önkéntes felvállalását és további fejlesztését – biztosíthatom önöket arról, hogy teljes szívvel együtt fogunk működni ebben.

Lehet, hogy nem lesznek újabb ötletek a megoldásra. Talán nincs is válasz arra amit egy nyitott és szabad társadalom, egy hideg és titkolt háborúba keveredése jelent. A béke ideje alatt, mind az ilyen kérdésekről való beszélgetés és mind bármilyen cselekedet, melyet ez a párbeszéd eredményez – mind egyformán fájdalmas és példa nélküli. De ma olyan időket élünk, amikor egyszerre van jelen a béke és a katasztrófa – és amelyre soha nem volt példa a történelem során.

II.

Ennek a kihívásnak a példátlan jellege miatt még egy kötelesség felmerül – melyet én is vállalok önökkel. És ez az amerikai emberek tájékoztatásának és felrisztásának a kötelessége – hogy valóban tisztában legyenek minden ténnyel amire szükségük van, és meg is értsék őket – a veszélyeket, a reményteli lehetőségeket, a programunk célját és az előttünk álló döntéseket, amikkel szembe kell néznünk.

Egyetlen elnöknek sem kellene félnie a programjának nyilvános vizsgálatától. Ez ilyen vizsgálat következményeként jutunk el a megértéséhez; és a megértésből fakadóan megjelenik a támogatás vagy az ellenállás. Mindkettőre szükség van. Nem arra kérem az önök újságait, hogy támogassák a kormányzatot, hanem arra, hogy segítsék az amerikai emberek tájékoztatásának és felriasztásának óriási feladatát. És én teljesen megbízom az állampolgáraink válaszában és elkötelezettségében, amennyiben teljesen tájékozottak.

Nemhogy nem tudom elfojtani a vitákat az olvasóik között – inkább üdvözlöm őket. Ez a kormányzat őszinte⁶ szándékozik lenni a hibáival kapcsolatban; ahogyan egyszer egy bölcs ember megjegyezte: „Egy mulasztás addig nem válik hibává, amíg nem utasítod vissza a kijavítását.” Mi szeretnénk teljes felelősséget vállalni a mulasztásainkért; és elvárjuk önöktől, hogy rámutassanak, ha mi nem vesszük észre.

Az eszmecsere, a bírálat nélkül semmilyen kormányzat és egyik ország sem lehet sikeres – és egyik köztársaság sem maradhat fenn. Ezért vallotta az athéni jogalkotó Szolón bűnnek, a vitától való visszahúzódást. És ezért védi az első kiegészítés a sajtót – az egyetlen olyan amerikai tevékenység, melyet az alkotmányunk külön védelmez – elsősorban nem félrevezetni és szórakoztatni, nem a jelentéktelent és az érzelgőst kiemelni, nem egyszerűen „csak megadni a közönségnek amit akar” - hanem [képes legyen] tájékoztatni, felébreszteni, megfontolni, a ránk leső veszélyeket és reményteli lehetőségeket ismertetni, a válsághelyzeteinket és választási lehetőségeinket jelezni, vezetni, formába önteni, oktatni és néha még felmérgesíteni a köz véleményét.

Ez [a vita] jelenti, a nemzetközi sajtó komolyabb feldolgozását, elemzését – hiszen már egyáltalán nincs olyan messze és nem idegen, hanem közel van és helyi. Ez jelenti a komolyabb odafigyelést a hírekre és a jobb megértését azoknak, mint ahogyan a tökéletesebb továbbítását is. És végül azt is jelenti, hogy a kormányzatnak minden szinten meg kell felelnie a kötelességeinek, miszerint az önök rendelkezésére kell bocsátania a lehető legtöbb információt a nemzet biztonságának legszűkebb határain kívül – és mi ezt szándékozzuk megtenni.

III.

A tizenhetedik század elején Francis Bacon jegyezte le, hogy három korabeli találmány átalakította a világot: az iránytű, a lőpor és a nyomtatott sajtó. Nos a nemzetek közötti kapcsolatok – melyeket az iránytű kovácsolt össze először – mindannyiunkat az egész világ állampolgáraivá tett, az egyikünk reményei és félelmei, mindannyiunk félelmeivé és reményeivé váltak. A világ együtt élésének közös erőfeszítésében, a lőpor legvégső határokig való fejlesztése figyelmeztette az emberiséget a hibák borzalmas következményeire.

A nyomtatott sajtónak pedig – az emberiség tetteit rögzítőknek, a tudatosságunk⁷ megőrzőinek, a hírek közvetítőinek – azt üzenem, hogy mi keressük az erőt és a segítséget, bízva abban hogy az ön segítségükkel az ember olyanná lesz, amiként megszületett: szabad és független.

Itt meghallgatható eredeti felvételként:    http://youtu.be/WylxiOgGl7w

Frodótotta:-)

Fábik Péter

Az eredeti angol nyelvű szöveg:

John F. Kennedy:

„The President and the Press”

Mr. Chairman, ladies and gentlemen:

I appreciate very much your generous invitation to be here tonight.

You bear heavy responsibilities these days and an article I read some time ago reminded me of how particularly heavily the burdens of present day events bear upon your profession.

You may remember that in 1851 the New York Herald Tribune under the sponsorship and publishing of Horace Greeley, employed as its London correspondent an obscure journalist by the name of Karl Marx.

We are told that foreign correspondent Marx, stone broke, and with a family ill and undernourished, constantly appealed to Greeley and managing editor Charles Dana for an increase in his munificent salary of $5 per installment, a salary which he and Engels ungratefully labeled as the "lousiest petty bourgeois cheating."

But when all his financial appeals were refused, Marx looked around for other means of livelihood and fame, eventually terminating his relationship with the Tribune and devoting his talents full time to the cause that would bequeath the world the seeds of Leninism, Stalinism, revolution and the cold war.

If only this capitalistic New York newspaper had treated him more kindly; if only Marx had remained a foreign correspondent, history might have been different. And I hope all publishers will bear this lesson in mind the next time they receive a poverty-stricken appeal for a small increase in the expense account from an obscure newspaper man.

I have selected as the title of my remarks tonight "The President and the Press." Some may suggest that this would be more naturally worded "The President Versus the Press." But those are not my sentiments tonight.

It is true, however, that when a well-known diplomat from another country demanded recently that our State Department repudiate certain newspaper attacks on his colleague it was unnecessary for us to reply that this Administration was not responsible for the press, for the press had already made it clear that it was not responsible for this Administration.

Nevertheless, my purpose here tonight is not to deliver the usual assault on the so-called one party press. On the contrary, in recent months I have rarely heard any complaints about political bias in the press except from a few Republicans. Nor is it my purpose tonight to discuss or defend the televising of Presidential press conferences. I think it is highly beneficial to have some 20,000,000 Americans regularly sit in on these conferences to observe, if I may say so, the incisive, the intelligent and the courteous qualities displayed by your Washington correspondents.

Nor, finally, are these remarks intended to examine the proper degree of privacy which the press should allow to any President and his family.

If in the last few months your White House reporters and photographers have been attending church services with regularity, that has surely done them no harm.On the other hand, I realize that your staff and wire service photographers may be complaining that they do not enjoy the same green privileges at the local golf courses that they once did.

It is true that my predecessor did not object as I do to pictures of one's golfing skill in action. But neither on the other hand did he ever bean a Secret Service man.

My topic tonight is a more sober one of concern to publishers as well as editors.

I want to talk about our common responsibilities in the face of a common danger. The events of recent weeks may have helped to illuminate that challenge for some; but the dimensions of its threat have loomed large on the horizon for many years. Whatever our hopes may be for the future – for reducing this threat or living with it – there is no escaping either the gravity or the totality of its challenge to our survival and to our security – a challenge that confronts us in unaccustomed ways in every sphere of human activity.

This deadly challenge imposes upon our society two requirements of direct concern both to the press and to the President – two requirements that may seem almost contradictory in tone, but which must be reconciled and fulfilled if we are to meet this national peril. I refer, first, to the need for a far greater public information; and, second, to the need for far greater official secrecy.

I.

The very word "secrecy" is repugnant in a free and open society; and we are as a people inherently and historically opposed to secret societies, to secret oaths and to secret proceedings. We decided long ago that the dangers of excessive and unwarranted concealment of pertinent facts far outweighed the dangers which are cited to justify it. Even today, there is little value in opposing the threat of a closed society by imitating its arbitrary restrictions. Even today, there is little value in insuring the survival of our nation if our traditions do not survive with it. And there is very grave danger that an announced need for increased security will be seized upon by those anxious to expand its meaning to the very limits of official censorship and concealment. That I do not intend to permit to the extent that it is in my control. And no official of my Administration, whether his rank is high or low, civilian or military, should interpret my words here tonight as an excuse to censor the news, to stifle dissent, to cover up our mistakes or to withhold from the press and the public the facts they deserve to know.

But I do ask every publisher, every editor, and every newsman in the nation to reexamine his own standards, and to recognize the nature of our country's peril. In time of war, the government and the press have customarily joined in an effort based largely on self-discipline, to prevent unauthorized disclosures to the enemy. In time of "clear and present danger," the courts have held that even the privileged rights of the First Amendment must yield to the public's need for national security.

Today no war has been declared – and however fierce the struggle may be, it may never be declared in the traditional fashion. Our way of life is under attack. Those who make themselves our enemy are advancing around the globe. The survival of our friends is in danger. And yet no war has been declared, no borders have been crossed by marching troops, no missiles have been fired.

If the press is awaiting a declaration of war before it imposes the self-discipline of combat conditions, then I can only say that no war ever posed a greater threat to our security. If you are awaiting a finding of "clear and present danger," then I can only say that the danger has never been more clear and its presence has never been more imminent.

It requires a change in outlook, a change in tactics, a change in missions – by the government, by the people, by every businessman or labor leader, and by every newspaper. For we are opposed around the world by a monolithic and ruthless conspiracy that relies primarily on covert means for expanding its sphere of influence – on infiltration instead of invasion, on subversion instead of elections, on intimidation instead of free choice, on guerrillas by night instead of armies by day. It is a system which has conscripted vast human and material resources into the building of a tightly knit, highly efficient machine that combines military, diplomatic, intelligence, economic, scientific and political operations.

Its preparations are concealed, not published. Its mistakes are buried, not headlined. Its dissenters are silenced, not praised. No expenditure is questioned, no rumor is printed, no secret is revealed. It conducts the Cold War, in short, with a war-time discipline no democracy would ever hope or wish to match.Nevertheless, every democracy recognizes the necessary restraints of national security – and the question remains whether those restraints need to be more strictly observed if we are to oppose this kind of attack as well as outright invasion.

For the facts of the matter are that this nation's foes have openly boasted of acquiring through our newspapers information they would otherwise hire agents to acquire through theft, bribery or espionage; that details of this nation's covert preparations to counter the enemy's covert operations have been available to every newspaper reader, friend and foe alike; that the size, the strength, the location and the nature of our forces and weapons, and our plans and strategy for their use, have all been pinpointed in the press and other news media to a degree sufficient to satisfy any foreign power; and that, in at least in one case, the publication of details concerning a secret mechanism whereby satellites were followed required its alteration at the expense of considerable time and money.

The newspapers which printed these stories were loyal, patriotic, responsible and well-meaning. Had we been engaged in open warfare, they undoubtedly would not have published such items. But in the absence of open warfare, they recognized only the tests of journalism and not the tests of national security. And my question tonight is whether additional tests should not now be adopted.

The question is for you alone to answer. No public official should answer it for you. No governmental plan should impose its restraints against your will. But I would be failing in my duty to the nation, in considering all of the responsibilities that we now bear and all of the means at hand to meet those responsibilities, if I did not commend this problem to your attention, and urge its thoughtful consideration.

On many earlier occasions, I have said-and your newspapers have constantly said-that these are times that appeal to every citizen's sense of sacrifice and self-discipline. They call out to every citizen to weigh his rights and comforts against his obligations to the common good. I cannot now believe that those citizens who serve in the newspaper business consider themselves exempt from that appeal.

I have no intention of establishing a new Office of War Information to govern the flow of news. I am not suggesting any new forms of censorship or any new types of security classifications. I have no easy answer to the dilemma that I have posed, and would not seek to impose it if I had one. But I am asking the members of the newspaper profession and the industry in this country to reexamine their own responsibilities, to consider the degree and the nature of the present danger, and to heed the duty of self-restraint which that danger imposes upon us all.

Every newspaper now asks itself, with respect to every story: "Is it news?" All I suggest is that you add the question: "Is it in the interest of the national security?" And I hope that every group in America-unions and businessmen and public officials at every level - will ask the same question of their endeavors, and subject their actions to the same exacting tests.

And should the press of America consider and recommend the voluntary assumption of specific new steps or machinery, I can assure you that we will cooperate whole-heartedly with those recommendations.

Perhaps there will be no recommendations. Perhaps there is no answer to the dilemma faced by a free and open society in a cold and secret war. In times of peace, any discussion of this subject, and any action that results, are both painful and without precedent. But this is a time of peace and peril which knows no precedent in history.

II.

It is the unprecedented nature of this challenge that also gives rise to your second obligation-an obligation which I share. And that is our obligation to inform and alert the American people-to make certain that they possess all the facts that they need, and understand them as well-the perils, the prospects, the purposes of our program and the choices that we face.

No President should fear public scrutiny of his program. For from that scrutiny comes understanding; and from that understanding comes support or opposition. And both are necessary. I am not asking your newspapers to support the Administration, but I am asking your help in the tremendous task of informing and alerting the American people. For I have complete confidence in the response and dedication of our citizens whenever they are fully informed.

I not only could not stifle controversy among your readers-I welcome it. This Administration intends to be candid about its errors; for as a wise man once said: "An error does not become a mistake until you refuse to correct it." We intend to accept full responsibility for our errors; and we expect you to point them out when we miss them.

Without debate, without criticism, no Administration and no country can succeed – and no republic can survive. That is why the Athenian lawmaker Solon decreed it a crime for any citizen to shrink from controversy. And that is why our press was protected by the First Amendment – the only business in America specifically protected by the Constitution – not primarily to amuse and entertain, not to emphasize the trivial and the sentimental, not to simply "give the public what it wants" – but to inform, to arouse, to reflect, to state our dangers and our opportunities, to indicate our crises and our choices, to lead, mold, educate and sometimes even anger public opinion.

This means greater coverage and analysis of international news – for it is no longer far away and foreign but close at hand and local. It means greater attention to improved understanding of the news as well as improved transmission. And it means, finally, that government at all levels, must meet its obligation to provide you with the fullest possible information outside the narrowest limits of national security – and we intend to do it.

III.

It was early in the Seventeenth Century that Francis Bacon remarked on three recent inventions already transforming the world: the compass, gunpowder and the printing press. Now the links between the nations first forged by the compass have made us all citizens of the world, the hopes and threats of one becoming the hopes and threats of us all. In that one world's efforts to live together, the evolution of gunpowder to its ultimate limit has warned mankind of the terrible consequences of failure.

And so it is to the printing press – to the recorder of man's deeds, the keeper of his conscience, the courier of his news – that we look for strength and assistance, confident that with your help man will be what he was born to be: free and independent.

1Repugnant – ellentmondásos, visszataszító, ellentmondásban lévő, undorító, taszító, feszültséget keltő; ha valami repugnant az nagyon kellemetlen, visszatetszést keltő, undorító, visszataszító, idegesítő...stb

2Concealment – rejtegetés, rejtőzködés, takargatás, titkolózás, eltusolás

3First Amendment – az alkotmány első kiegészítése, módosítása:

4Missions – küldetéseinkben, feladatainkban, céljainkban

5Office of War Information

6Candid – nyílt, őszinte; pártatlan, elfogulatlan, tárgyilagos, igazságos; nem beállított, nem képmutató, természetes

7Conscience – lelkiismeret, a lélek ismerete, tudat, értelem, az erkölcsi ítélőképesség a fölött, hogy mi jó és rossz, tisztánlátás
A szöveg itt is elolvasható: https://docs.google.com/open?id=0B3ZowcDc3NPbNlEya1RqbFpDaFk