Ügynökakták

 Csodálkozom. Néma lemondó ólmos közönnyel legyintek, á mindegy ma már. Nincs remény. A legyőzöttek nyugalmával nézek szembe a sors kegyetlenségével. Ellenségeim mégsem nevetnek. Nincs rá okuk. Lassan erejük se lesz rá. A sors ami rájuk vár talán még ennél is borzalmasabb lesz. Már sejtik, még csak a testükben még az értelem halmazállapotába nem jutott el a szörnyű felismerés.

"Most már megtanultatok fogalmazni ugye?" - kérdezte az osztályfőnöki órára érkezett vendég. "Akkor mostantól tudtok jelentést is írni!" - folytatta s mindenki tudta hogy ez nem vicc. Az osztály jelentősebb része pontosan tudta hogy vagy sodródik az árral, konform módon beillszkedik vagy jönnek a büntetések, a verés, a kiközösítés, a megalázások végtelenített sora, és odakint hideg van, éhség, magány. Ezt addigra már a legtöbb tudta. Félt. Egy páran nem értették még mit is jelent ez. "Jelenteni?" "Mit jelent ez?" "Írtok egy fogalmazást arról hogy mi történt a suliban. Ki mit mondott, mit csinált, és amit mondott és amit csinált az milyen irányba mutat." S előadott egy példa történetet. Érdekes volt. Fontos. Hazafias. És sötéten, mélyen fekete. Mikor elment egy páran összenéztünk: "Ez olyan mint amit apu mesélt a legsötétebb komcsi időszakról..." - mondta és nevettünk. Az egyik gyerek pár paddal  arrébb felkapta a ceruzáját és írni kezdett. A kör megmerevedett. "Te mindjárt el is kezdted ezt az őrültséget?" - mordult rá valaki. S az még mérgesebben, felháborodva replikázott vissza: "Törődj te a magad dolgával!" Egy harmadik megjegyezte: "Hát ezért tudnak ezek minden télen síelni menni..." S csend lett. Szétszéledtünk. Az ásokat is kérdeztük ott is járt a hivatalnok azokkal is megcsinálták ugyanezt. A métely, a bizalmatlanság úgy terjedt mint egy kiömlött tintapaca, megállíthatatlanul folyt és feketére festett mindent amit elért. A hangulat érezhetően romlott. A focipályán is megjelent a feszültség és egyre több lett a sérülés. Klikkek alakultak ki, majd félrevonultak, sugdolózni kezdtek, majd elhallgattak ha valaki egy másik klikkból arra ment. Én magamra maradtam akkor is. Már ott is. Néztem a hatást amit elért. A felnőtt. A felelős gondolkodású, cselekvőképes, felnőtt - akire fel kellene néznünk, akinek az iránymutatása példamutató. Nemsokára a klikkek is kezdtek szétrobbanni, majd egymásnak ugarani. A helyzet mérgező volt.

Azután egy páran megégették magukat. Eltelt már egy pár hét miközben én egymagam olvastam valahol félrehúzódva. Kincskereső Kisködmön. Egri Csillagok. Robur. Galaktika magazin. Hahota. Egyszer csak odaoldalazott ez egyik lány akibe szerelmes voltam egy kicsit mindig, majd lemondtam róla majd megint. Anikó. "Te részt veszel ebben?" - kérdi. Kérdőn néztem rá. "Hogy tenném, én nem tudok semmiről se. Csak olvasok." Már focizni se volt kedvem, nem is hívtak. Amikor elkezdődött a lökdösődés én mindig még erősebben löktem, odarúgtam. Nem tűrtem el hogy a foci helyett grundharc legyen, s ha mégis akkor legyen grundharc. Számomra a kettő két külön tevékenység volt. Ők keverték. Elvegyítették a grundharc elemeit a foci köntöse alá. Alávalónak tartottam az egészet. Pedig tudtak focizni is, a legtöbb még jobban is mint én. Mégse azt csinálták. Elegem lett belőlük.

Örültem a lánynak. Végül rájött hogy mellettem biztonságban van. Én nem fogom se félreértelmezni amit mond, se átírni a kontextust amibe belehelyezve az elhangzott mondatokat, egészen más értelmet lehet varázsolni egészen ártatlan szavak köré. Elképesztően magas volt az intelligencia szintja a legtöbbnek, de titkolták. A rendszer. A vérrendszer. "Nem lehet elég korán kezdeni... " - röhögött az egyik felnőtt, miközben a gyerekeket vitték. "Minnél előbb beletanulnak annál jobbak lesznek, előnyük lesz az összes többivel szemben. Ezek már 8 éves korukra fegyverként használják a szexet, szopnak nyalnak és meghajtják úgy a gyanútlan kéjelgőt hogy az fejjel megy a falnak." És röhögtek. A másik helyeselt. Még 1988 előtt jártunk, még az előtt hogy hivatalosan megszűnt volna az ÁVH.

Beszélgetni kezdtünk. Kicsit később összebújtunk, simogattam a szőke haját mintha szerelmesek lettünk volna, s próbáltam elrejteni mennyire szerelmes voltam. Elektromos volt az ölelése, bizsergett mindenem tőle. S elkezdtünk dolgozni. Megkérdezte, hogy engem hogyhogy békén hagynak és nem kell jelentenem semmit. Mondtam neki hogy de én jelentek. Hatalmasra tágult szemmel nézett rám rémülten cikáztak a gondolatai hogy mit is mondott nekem és mit hogyan lehet felhasználni ellene. Szinte láttam ahogy egyetlen másodperc alatt jéggé dermedt benne minden. De nem ment odébb. "Nem hiszek neked. Ezt nem tudom elhinni! Te nem vagy ilyen." "De de." - mondtam mosolyogva. "Nem hiszem el, mutasd meg mit írtál." S megmutattam. Ahogy belemerült, egyre komorabbá vált az arca. Időnként viszont felderült és jót nevetett. Többször is átolvasta és újra elkérte. Gondolkodott rajta. Én mosolyogtam vártam a hatást. Egyszer csak megnyugodott.

"Tudom már mit csinálsz!" - s hajába túrt, gyönyörű volt, olyan természetes. "De ez veszélyes." - mondta. "Nem hiszem el hogy tudod mit csinálok!" - vágtam közbe ugyanazzal a hangsúllyal ahogy ő kétkedett a szavamnak. Mosolyogva legyintett. "De tudom! Mert erről nem beszélhetnek. És mégis nyomozniuk kell, de semmit se deríthetnek ki, mert ha igen akkor nagyon rosszul járnak..." S elkomorodott. Rádöbbent. "Megölik őket. A vérrendszer - ami ugye nem létezik, mert mindegyik hazudik róla - ki fogja végezni őket ha nyomozni kezdenek, viszont ez a hálózati rendzser meg azért fogja őket satuba ha nem nyomoznak." - mondtam némi hatásszünetet tartva és várva hogy az információ teljes súlyával landoljon a tudata legmélyebb rétegében. Rám nézett és a tekintete már nem volt olyan ártatlan, nem mosolygott a szeme és nem nevetett. A tekintetében a hitetlenség volt, iszonyat. A felismerés iszonyata, a kegyetlenség felismerésének a kétsége. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen miközben teljesen ártatlan. Ez a kérdés volt a tekintetébe írva, de nem szólt semmit se csak nagyon sokára. "De ezért tényleg megölik őket. S nem is tudod hogy kik ezek." - mondja. "Nem is érdekel hogy kik találták ezt ki és kik dolgozzák fel a fogalmazásainkat. Aki részt vesz ebben annak vállalnia kell a felelősséget a tetteiért. S ha ez azzal jár hogy belehal, akkor úgy!" - nézett rám komolyan s én folytattam: "Nézz körül mit műveltek velünk. Lassan már semmiről nem lehet beszélgetni se, mert mindenki fél a másiktól. Mindenki paranoid és mindenki ártani akar a másiknak jobban, hogy nehogy ő maradjon alul. Megérdemlik."

S eltelt pár hét, és most már ketten írtuk a jelentéseket. Kezdett belejönni. Belecsempésztük a hétköznepi eseménysorok közé azokat a sokat selytető utalásokat, amik arról szóltak arról árulkodtak, miket terveznek a többiek szülei a vérrendszerben, a vérhagyomány globális hálózatában. Elrejtettük. Egy darabig megmutatta nekem s én ellenőriztem. "Ez így túlságosan szájbarágós, nagyon átlátszó hogy eteted őket. Sokkal finomabban kell." S mondtam neki hogy jó lenne inkább szétosztani az információt több szeletre, s valaki mással leíratni az egyik részét, mintha ő meg ezt hallotta volna, s azt látta volna hogy ez és ez történt. S egyre többen lettünk. Jöttek az ások közül is egy páran. Természetesen a legokosabbak jöttek először. Egyre szélesebb lett a háló.

"Az ilyen munkához idő kell." - intettem türelemre a túlbuzgókat. Nagyon szerettek volna azonnal véget vetni ennek sokan, de nem lehetett. S megértették azt is hogy ezzel a módszerrel végleg le fognak szállni rólunk, sőt ha valakiről aktát nyitottak, még a nyomát is el fogják tüntetni, amikor rájönnek mekkora darázsfészekbe nyúltak bele.

S úgy is lett. Mikor elkedztek hullani, minden karton és minden jelentés eltűnt, s a férfi aki kiadta nekünk az igazgatónő segítségével a feladatot kétségbeesetten újra körbement minden osztályon és elmondta nekik hogy innentől semmiféle jelentést soha többé nem kell írnunk, sőt TILOS!

Vége lett. Közben megöltünk egy párat közülük, s nem tudtuk a nevüket se. Az Anikó megkért hogy legalább nyomozzam ki ki volt ebben benne. Megtaláltam egy párat, megmutattam kik azok s megnyugodott. "Ezekért tényleg nem kár!" S nem volt az. Pedig voltak rokonaik, szerető anyjuk, szeretőjük, feleségaik, férjeik, gyermekeik... S mégis. Alávaló szarházik voltak mind. Miközben kívülről törvénytisztelő állampolgárók, hasznos tagjai a társadalomnak, s díszpolgárok voltak...

Leszálltak rólunk. Ennek ellenére volt egy pár gyyerek akik továbbra is jelentettek. Más formában ugyan. Apa megkérdezte tőlük: "Na és mi volt a suliban?" S a gyerek mondta. S anyu, apu kicsit később jegyzetelt vagy csak tárcsázott egy számot.