Elment, elaludt. Álmában leállt a keringése nem ébredt fel többé. Fábik Jánosné Huszti Mária Magdolna megszabadult földi kínjaitól.
Nem tudok aludni. Fáj a fejem. Hullámokban tör rám a sírás, majd a nyugalom. Kezdenek eszembe jutni az utolsó lépései amiket a vérhagyomány rendszere ellen tett meg. Sokat ártott. Sokat ártott nekünk. Az Öreg lánya volt. Megkínozták megtörték. Elfogadott és azt mondta: "Fiamként foglak szeretni!" Nem tudott szeretni. Etetett, itatott, fizette a számlákat a ház számláit, hogy legyen hol lakni, de mégse tudtam ott lakni. Nem ízlett az étel. Egy idő után már csak ez volt. Egyél! Van csilis bab, leves a hűtőben, sütöttem túrós pitét... és a többi. Ez volt az utolsó. Nem tudtam már odafigyelni se. Miután beszélni nem lehet a valóságról, mert a rendszer megtiltotta, ez marad. És ez nem elég. Mégis valahol a legmélyén volt benne szeretet. Valódi szeretet. Ezt nem tagadhatom el tőle.
Egy ponton rájött ő maga is, hogy az apja is meg ő is hibázott. Azt mondta: "Jóvá teszem!" De már addigra annyi volt a kár hogy semmit se tudtam már én se kitalálni hogyan tudná jóvá tenni... Lehetetlen. Elvágta ő maga és meg a többi, a lehetőséget hogy lehessen változtatni. Lebetonoztak mindent. Mi is. Egyetlen egy út maradt: pusztítani tudott. És ezt is tette onnantól. Előkészítette a pusztító gépezetet ő is mindazoknak akik részt vettek benne: a vérhagyományt őrző nemzetközi hálózat embereinek. Ez is segítség és csak ez maradt. Őt magát halálra ítélte ez a rendszer még gyermekkorában. Fel akarták áldozni őt is. 73 évet élt összesen, abból hatvan valamennyit úgy hogy ez a nagy hatalmú rendszer próbálta elpusztítani. Végül sikerült nekik. Tudtuk hogy így lesz. Ő is tudta.
Nem bírta tovább. Muszály volt innia. Fájt a torka nem tudott már nyelni se. Cukorkákat szopogatott, hogy legyen energiája mozogni, de az már a végszükséglet, hosszú távon nem tartható. Nem evett ezért. Mintha folyamatosan meg lett volna fázva a torkát köszörülte, krákogott elfakult a hangja. Rák. Daganat. A rendszer által csinált betegség. Fegyver.
Nem tudott úgy hozzánk szólni hogy ne rúgott volna belénk. De etetett. Csinálta a kertet. Vetett paradicsomot, tököt, paprikát, egyebet. Ettem is belőle. "Ezt legalább nem kell megvenni" - mondta. Egy élet nyomora. Fájdalom. Nem tudtuk megcsinálni amit szerettünk volna. Ő is keresztbe tett. Valahol mélyen volt benne jó. Megtörték őt is és e miatt tudták hajtani, tudat alatt. Sőt belement olyan egyezségekbe amiket be is tartott végig. Utolsó pillanatig.
Majdnem az utolsó mondata amit nekem mondott ez volt: "Kilenc körül elkezd esni az eső." Már beöltöztem a hideg miatt a futáshoz de lefeküdtem a kutya mellé a kanapéra s néztük a tévét. Kint már sötét volt, de akartam menni futni. Muszály futnom. De nehéz volt elidnulni. Ez után a mondta után felkeltem és elindultam. Megadta a kedvet, mert esőben nem szeretek futni és ha elindulok akkor még be is tudom fejezni az aznapi adagomat. Felkeltem és elmentem futni. Nem baszotgatott mint máskor tette volna, nem szólított fel hogy most induljak, mert kilenckor esni fog már... Nem parancsolt. Csak jelezte, hogy jön az eső. Sikerült neki. Ő maga kérte, hogy mielőtt meghal szeretne úgy beszélni velem, hogy nem rúg belém, nem mar belém és nem kontrollál, parancsolgat, mint rendszerint tette. Megkért arra, hogy ezt csináljam meg neki, állítsam be neki hogy így legyen. Mondtam neki hogy nem segítek beállítani neki, ha tényleg hisz a valódi szeretet erejében, s úgy gondolja hogy az a legerősebb, legmeghatározóbb hajtó erő ami az embereket állatot és az egész univerzumot végső soron irányítja, akkor döntse el, hogy így akarja csinálni és mondja ki. Ha tényleg van benne valódi szeretet és őszinte akkor így is lesz. Így lett.
Agyon hajtották mindenfélével. Ezt nem csinálhatja, azt nem csinálhatja, ezt így kell csinálnia, azt úgy kell csinálnia. A közös tudaton keresztül meg lehet hajtnai mindenkit. A közös tudat az egy olyan energia mező, egy pszichikai tér amiben az egyéni tudat csak egy kis szelet. Ha többen egy irányba fordítják a tudatukat és a tudaton kívüli részeket, át tudnak hajtani másokon is irányító, cselekvésre hajtó akaratot. A vérhagyomány rendszere a vér általi sokkot, az iszonyatot, a félelmet, a fájdalmat, és a gyönyört, az extázist, a nemi kéjt és ezeknek a nagyon erős, az én-tudatot feloldó, megszüntető, agyleállító tulajdonságát használják a parancsok átvitelére. Tömegpszichózis.
Mi a szeretet törvényét követők tisztán megbeszéltük a dolgokat és eldöntöttük hogy ezt így vagy úgy szeretnénk csinálni, ha közösen cselekedtünk, akkor az irányt határoztuk meg és átbeszéltük a lehetséges forgatókönyveket, lépéseket és belevágtunk egy ima után. Egyszerűen kimondtuk.
Fáj.
Elgyászoltam. Már akkor miközben még élt, de már nem létezett. Csak csinálta a programot amit ő elfogadott és nem is látott már ki belőle. Nem gondolkodott már rég. Csak csinálta. Mint egy számítógép amit elindítottak és a program a hardware-re lett beégetve, nincs szoftveres belenyúlási lehetőség, korrekció, javítás, jóvátétel. Egy két alkalommal amíg az Öreg élt, sikerült beszélni vele. Tudta hogy ő gyenge és a félelem erősebb nála. Ezért mindig beállítatta magának hogy mit hogy csináljon. De szinte csak olyanokat választott ehhez, akik nem akartak neki jót. A vérrendszer tagjai feláldoznak bárkit, miközben nem tudod megismerni őket, mert ők játsszák el a legártatlanabb szemű bárányt mindegyik között. Meg is kért hogy írjak. Írjam le amit gondolok. Akkor már őt nem fogják tudni bántani soha többé.
Mondtam neki hogy ne féljen. Azt mondta "Nem tudom irányítani azt a rettegést, hogy esetleg megint értem jönnek és megint megölnek, megkínoznak valakit akit szeretek, aki fontos. Nem tudok nem félni amíg ez megtörténhet." És megtörténhetett. Megtörtént vele.
Még általános iskolás voltam amikor egyszer csak nem főzőtt többé teát nekünk reggel. Addig minden reggel ott várt bennünket a frissen főzőtt tea a reggelihez. Meleg volt. Imádtam kavargatni benne a cukrot a citromot kifacsarni és beleönteni. Hiányzott a tea. Nem értettem miért nem főz többé teát. Megkérdeztem tőle. Azt mondta nincs már hozzá ereje, mert olyan korán kell felkelni hozzá és utána elmegy dolgozni. 6-ra járt a hajógyárba, irodista volt bérelszámoló. Mi nyolcra mentünk suliba néha néha korábban ha volt nulladik óra. Én néha hajnalban elmentem futni hogy bírjam a titokban élt életem, amíg az iskola helyett jártam a világot az Öreg hálózatában dolgozva. Magának viszont lefőzte a kávét minden reggel, frissen. Nem értettem. Fájt. Hazudott. Azt hittem nem akart már teát főzni nekünk, mert már nem szeret. De az történt hogy meghajtották. Mások akiktől félt, azt akarták hogy ne főzzön teát nekünk többé. Nagyon fájt nekem.
Most meghalt. Fáj, de már elvesztettem sokkal korábban. Soha sem volt az enyém. Idegenek voltunk, akiknek együtt kellett haladniuk egy úton sokszor sok alkalommal. A ruhásszekrényében több üres pálinkás üveg gyűlt össze, egy üres két literes boros flakon, három teli egy megkezdett... elrejtette hogy iszik. Egyedül volt. Nem bízott senkiben, félt. Az apja az egyik legnagyobb hatalmú ember volt a földön. Élet és halál ura. Nem szóltam rá. Egyszer végigmondatta velem még korábban, évekkel az előtt hogy ő maga megkapta volna a betegség gombaspóráit a beleibe. Egy másik emberrel kapcsolatban kérdezte, de később rájöttem, hogy ő akarta tudni mi vár rá. "Ebben a stádiumban már nem számít semmi. Ihat. Onnantól már jobb szívelégtelenségben elaludni, mint morfiumos fájdalmak között fulladozva elpusztulni iszonyú kínok között." Kirázott a hideg később mennyire tudatos volt és kegyetlen. Nem csak velem, magával is.
A kutyát néha megdögönyözte. Engem soha. a Szabolcsot sem. Nem hitt a valódi szeretet erejében. Látta hogy én erős vagyok, hogy apám erős és amit mi építünk fel az jól működik és fennmarad amíg van hozzá olyan ember mint mi. Vagy olyan akiket mi állítottunk be. Az erős emberben hitt. Mert olyat is csináltunk több nemzedékre. Rendszereket építettünk úgy hogy egyik nemzedék elkezdte építeni és az ötödik, hatodik talán, ha befejezte - majd pár száz évig működött. Mégse hitt nekünk. Megtört gyermekkorában. Nem teljesen de nem hitt. Félt. Azt tudta hogy mi erősek vagyunk. Tudta hogy olyan dolgokat túléltem amit más nem nagyon élt volna túl. Az állatok szerették. Ő is szerette az állatokat a maga módján persze azt is. Amíg engedelmeskedtek. De jó lett volna ha hinni tud. Ha tudtunk volna beszélni a valóságról itt is. Nem csak akkor amikor az Öreg megengedte neki.
Akartam hogy vége legyen, hogy meg tudjak szabadulni tőle. El akartam menni valami tanyára egyedül, ehhez pénzt gyűjteni, keresni valami nőt hozzá aki már kitombolta magát és többre becsüli a nyugalmat, mint a pezsgő őrületet, egy kutyát, fákat körben. Nyugalmat. Azt akartam hogy ne bántson többet. Már fájt ha csak elkezdte sorolni hogy mi van, miket főzött, és melyik hűtőben van ez meg az... Fájt. Olyan volt mintha az agyamba vágta volna a kést. Mert nem volt más szava. Se hozzám, se a Szabihoz. Meg a baszogatás... Nem úgy kell, miért, már megint, megalázó, lekicsinylő, a létezésünket megszüntető kontrol. Néha csak nézett mereven és már az is fájt, belevágott az agyamba, mint az élet halál harc előtti feszültség. Elfogyott az idegrendszerem a több mint negyven év alatt. Nem így akartam megszabadulni tőle. Azt akartam hogy ne bántson többé. Nem akartam megszabadulni tőle. Azt akartam hogy beszéljünk és dolgozzunk együtt, mint néha amikor az Öreg felnyitotta - beállításra. Félrecsúszott. Ő pusztítani tudott jól. Szadista volt és nagyon jó benne. Végül ezt is kellett csinálnia, előredolgozni bekészíteni a vérhagyományt őrzőknek a kínokat. A rendszer akart megszabadulni tőle. Gyermekkora óta. Mert jobb volt mint ők, erősebb. Volt benne valódi szeretet.
Pusztulunk. Sok embere volt neki is és sokszor engem kért hogy segítsek ennek vagy annak. Segítettem. most jövök rá hogy az elmúlt jó pár évben sok ezek közül mellém keveredett és segített. Sokszor csak annyival hogy ott volt, jelen volt és meghallgatott. Odafigyelt. De ő nem. Fáj. És most már ez végleges. Ez a fájdalom már csak akkor fog elmúlni, amikor én is elmúlok. Velem együtt.
Nyugodjon békében és dolgozzon az emlékezete, a hajtóereje és mindenki akinek ő segített.