Sunday, 22 November 2026

Vízbázis

 Egyre nagyobb probléma lesz az ivóvíz vagyis inkább annak a hiánya, és ez nem csak itt lesz így hanem mindenhol a világon. Az erdő értéke felbecsülhetetlenné válik és amikor elpusztul, megy utána mindenki.

És megjelent a kanadai fúróbrigád. Ezt még a Gyurcsányék készítették elő, a nyilvános rendszerben - de a valós birodalmi előkészítése annak, hogy ők keresztül tudják ezt vinni sokkal korábban történt még 1984-körül. Mivel a magyarországi vérközösség - a vérhagyományt követők nemzetek felett álló hálózata - az egyik legerősebb az egész világon, ezért őket támadja minden alrendszer, minden náluk kisebb, gyengébb csoport akik a vérhagyományra építenek. Ez egy vegyes csoport, van benne germán, hun, magyar, rusz, zsidó, ortodox, stb mindenféle és a hunmagyar rendszer - amely nagyon jó volt különböző csoportok integrálásában. Ezt az integrációt azzal érte el, hogy gyakorlatilag teljesen nyíltan feláldozta saját tömeg-bázisát is ha a vérhagyomány rendszerének az érdekei úgy kivánták. Fókuszált. A vérhagyomány rendszerének a fenntartását mindenek előtt álló célként kezelte.

E tekintetben egyezett a zsidó rendszerrel. Ami a hatalom megszerzését annak megtartását és élvezetét tartotta a legfontosabb célnak és ennek egyik legfontosabb eszközévé tették a vérhagyomány megőrzését több nemzedéken keresztül. A saját öndefiníciójuk is ekként hangzik: zsidó az, aki megtartja a vérhagyományt több nemzedéken át! Nyilvánvalóan a rangsor akként alakul, hogy ki hány nemzedéken kersztül és milyen vérvonallal, milyen gyakorlati, szellemi, tudatossággal teszi ezt. Ők abban voltak nagyon ügyesek, hogy hogyan kerüljenek bármilyen társadalmi, rendszer élére, tetejére, bármilyen csoport, nép, vezető pozícióiba.

A hunmagyar csoport pedig a vérhagyomány őrzésében volt nagyon jó. Számukra a hatalmi pozíciók megszerzése e fő cél alá tartozik. Alá van rendelve. Ezért indőnként a zsidó rendszer fölé tudott kerülni, mégha azok egyre s másra kiszorították őket az aktuális helyekről.

A hunmagyar csoport beolvasztott mindenkit maga közé. A rabszolgává tett emberek is teljes jogú tagokká válhattak, ha elfogadták a legfőbb célt: "őseink hitét". A kiontott vér szentségét.

Volt még egy nagyon erős szellemi stratégiájuk. A nyelvi megfogalmazást rugalmasan kezelték. Ezért annyira szabad a magyar nyelv. Gyakorlatilag nem a szavak hanem a lényeg, a jelentés a fontos. Az irány. A hatóerő hatóiránya. Ezért vigyáztak annyira, sokkal jobban azokra, akik a lényeget látták, s még meg is tudták fogalmazni olyan nyelven amit mások megértettek, könnyedén. Az ilyen embereket egyrészt tisztelték - szükség volt rájuk a tisztán látáshoz - másrészt üldözték, körbevették és elszigetelték bármilyen eszközzel hogy más csoport ne tudja őket a saját hasznára fordítani.

Ugyanakkor az egész rendszer iszonyatos kegyetlensége, nem kímélte a rendszer magvát képező tömegbázist sem. Nagyon sokszor saját maguk okozták saját népük pusztulását.

Az első nép-el-vándorlás innen a kárpát medencéből nem 1956-ban történt, hanem sokkal korábban több alkalommal is. Az egyik ilyen például 1948-49 során zajlott le, amikor is az ország egy igen jelentős számú emberfője vándorolt külhonba, az amerikai kontinensre, dél és észak. Oroszország, ázsia, ausztrália és kisebb mértékben afrika felé ott főleg az arab térségekbe. Szétspricceltek minden irányba. Tudták hogy mi készül és egy részük elmenekült. Sok évszázados hagyomány volt ez, begyakorolva. A közösség egy része menekül, a többi marad és harcol.

Egy idő után viszont az is előfordult hogy ezek a külhonba szakadt hazánkfiai szerveztek támadást a hazai csoportok ellen. Többnyire amikor a többi vérhagyomány őrző egymásra tudta őket ugrasztani. De egyébként is időről időre egymásnak ugrottak külső segítség nélkül is. Elég volt egy rosszabb év termése, egy kicsit szűkösebb év s máris gyilkolni kezdték egymást. Egyik tag akivel őszintén tudtam beszélgetni így nyilatkozott: "Péter, ez a természet része, amikor túlszaporodik egy faj, a természet megoldja hogy lecsökkenjen a létszám és újra legyen mindenkinek elég élelem."

Brutális, kegyetlen gondolkodás, de van benne valami el kell ismernem. Elfogadták hogy most a többségnek pusztulnia kell, és nekikezdtek a harcnak: egymás elpusztításának. Nekik nem számított ki marad életben, az számított csak, hogy a vérhagyomány fennmaradjon. Ebben verték a zsidókat. Nekik az elsődleges cél a hatalom megszerzése, megtartása és élvezete, továbbhagyományozása és ennek eszköze a vérhagyomány megtartása. A hunmagyar körben ez nem eszköz hanem cél.

Ennek a következménye az hogy kitalálták milyen módszerekkel lehet az egész kárpát medencét lakhatatlanná tenni. Saját maguk. Sőt! Azt is kidolgozták hogy hogyan lehet az egész föld életterét tönkre tenni hogy mindenki elpusztuljon! Ez az őrület már egyezett a zsidók őrületével de különbözőképpen közelítettek, jutottak el egy ilyen mérvű tervhez. A hunmagyarok azt mondták, hogy ekkora véráldozat biztosítja az egész univerzumban a vérhagyomány fennmaradását. A zsidók azt mondták hogy ha nem lehet az ővék a legfőbb hatalom, akkor senkié se lehet, s el kell pusztítani az egészet. S így ebben is egymásra találtak.

Az őrület örvényes őrülete.

Én amikor megtudtam, hogy mit terveznek, akkor pont olyan idegállapotban voltam, hogy feladtam. Akkor már láttam azt is hogy semmi értelme nincs, a valódi szeretetre építeni itt ilyen környezetben, de nem tudtam mást csinálni. Folytattam amit apám és anyám csinált. Nem is értettem miért tartunk ki, de én se tudtam mást csinálni. Ezt tartottam a legjobb alapnak és a mellett tartottam ki, de már nem bíztam abban hogy sikerülhet megállítani ezt a világméretű önpusztuláshoz vezető folyamatot. Mindegyik erős vérrendszer elismerte valamilyen szinten azt hogy csak ránk építve tudnak olyan rendszereket létrehozni ami képes fennállni hosszabb időn kersztül. Amit a vérre építettek annak a vége mindig véres lett. És azok a rendszerek se működtek nélkülünk. De elegünk lett. Nekünk is vannak határaink. Apu és anyu is egy idő után szintén feladták. Azt mondták én döntsek. Azt mondtam, hogy akkor pusztuljon. Elég volt. Nem akarom hogy aki úgy dönt hogy a valódi szeretet értékrendjére teszi fel az életét és a tetteit, testét és tudatát, tudatalattiját ez alá rendeli - nem akarom, hogy szenvedjen, állandó tortúrákon, próbatételeken, kínzásokon, állandó fenyegetettségben éljen. Nem akarom, hogy bármit fel kellene adjon az értékrendjéből. S nem látom ennek a biztosítékait. A vérrendszer tagjai - elkötelezettségük függvényében - nem akarták elismerni a mi hozzájárulásunkat semmilyen formában. 

Apám elfogadta a vérrendszert. Ezt valamelyik elmondta nekem. Számon kértem tőle hogy ez mit jelent. Azt mondta: elfogadtam, hogy van ereje az emberek elméje felett, tudnak mindenkit irányítani valamilyen szinten, valamilyen mértékben. Ők a félelemre építenek, a rettegésre, az éhségre, a szeretteid elvesztésére, a vér és a fájdalom okozta sokkra. Ezek mind hatással vannak mindenkire valamilyen mértékben. A mi értékünk az hogy mindezek ellenére mi úgy döntöttünk és tudatosan megújítjuk a hitünket abban, hogy a valódi szeretet sokkal erősebb hajtóerő ezeknél. És be is bizonyítottuk az élet minden területén. Az Öreg áthajtotta az egész rendszeren, hogy ha ezt bebizonyítjuk, akkor az új rendszernek úgy kell felépülnie, hogy el kell ismernie a mi értékeinket is. Mégpedig valós helyén. Anyagilag is, társadalmi helyzet, pozíció tekintetében is. Ha ezt nem teszik meg, akkor az egész rendszernek pusztulnia kell. És ehhez megteremtette a pusztítóerőket és folyamatokat állított be előre annak fejében, hogy a végrehajtásban résztvevő szervezők a hatalom csúcsaira kerülhetnek, élvezhetik a technikát, és a támogatásunkat. A garanciákat kidolgozuk. Ez a magyarázat számomra is elfogadható volt. Eredménye még mindig nincs, sőt egyre inkább a teljes pusztulás felé haladunk. Azok a programok futnak le. Nem csak a kárpát medencében. Ennek a folyamatnak része a kanadai fúróbrigád megjelenése, amit a gyurcsányék készítettek elő "hivatalosan".

https://photos.app.goo.gl/8tAFxBarH65xyU43A

1984-ben volt még olyan vérúr aki gyakorlatilag nyilvános kivégzéseket tartott. Az egyik pontosan itt történt a zsilipnél. Ott lógtak a zsilipelő rendszer vasán az áldozatok. Ferenc Józsefről elnevezett zsilip. A holttesteket, eltüntették, áthatották hogy senki se emlékezzen erre, s később még a zsilipet is felújították hogy egyáltalán semmi se legyen ami bárkit emlékeztetne arra mi is történt itt 1984-ben. Én mégis emlékszem. A pajtás fényképezőmmel csináltam egy képet a vasakról, apu előhívta, de megfordította a negatívot, nehogy idő előtt emlékezzek. "Csak amikor mi mi már nem leszünk, akkor emlékezhetsz erre!" - mondta F.J. H.M.-ra gondolva. Ekkor hívott hátra itt a "bár" részre és ekkor mondta el hogy ő elfogadta a vérrendszert. Az sokkolt. Nem értettem. Hogyan lehetséges ez? Hogyan tudok akkor én olyan elképesztő próbákat és teljesítményeket véghezvinni amiket végig kellett csinálnom? Ez lehetetlen. Egy világ omlott össze bennem. És akkor azt mondta: "Ha valami nem stimmel és nem érted és összeférhetetlennek érzed akkor ott valóban jelen van a hamisság csak nem látod hol." Összekevertem őket. A helyettesítőkről elhittem hogy azok ők. El kellett hinnem. Akkor elmagyarázta, hogy miért értettem. Ma viszont nagyon nehéz. Mert nincsenek itt. Kapom az üzeneteiket, észreveszem a tetteiket, amiket csak ők csinálhattak meg, de mégse ülhetünk le, s közben billeg bennem az egész. Ha nincsenek itt akkor rejtőzködnek, mert kevesen vagyunk. De akkor mi értelme van annak amit csinálunk, ha sohase érjük el s csak sodródunk a pusztulás felé mindannyian... Nem tudunk mást tenni, azt tesszük amiben hiszünk. Utolsó lélegzetig. Utolsó lélekzetig.

Csak a vérrendszer azon tagjaira tudtunk építeni akik éppen azt játszották hogy most már úk tényleg tényleg megfordultak és a valódi szeretetre építenek mert igazunk van... olyanok voltak ezek akiket a rendszer rákényszerített arra hogy nálunk keressen segítséget, mert éppen az egymással folytatott csatározásokban alul maradtak, tartalékba szorították őket (értsd ahhoz hogy életben maradhassanak, velünk kellett tárgyalniuk és meeg kellett csinálniuk több dolgot azért hogy segítsünk nekik - ilyenkor hajtottunk át rajtuk mindent amit mi meg akartunk csináltatni velük, mert máskülönben semmit se tudtunk megcsináltatni velük. Ez oda vissza így van: ők se tudtak velünk megcsináltatni semmit amire mi nem mondtunk igent. Vagy szabotáltuk, vagy úgy csináltuk meg nekik, hogy idővel beledögöljenek.)

Szóval most nekik kell védekezniük a saját módszereikkel. Mi bedobtuk a törölközőt. Ezért is próbáltak minket is ide bezárni, hogy segítsünk nekik. De hát ez nem így működik. Nekem már nincs semmi vesztenivalóm. Nem érdekel hogy a gyerekeiknek lesz-e jövője vagy sem, sőt azt akarom hogy ne legyen. Ha mi nem élhetünk a saját értékrendünk szerint, akkor elpusztulunk. S csak ők maradnak, az pedig azzal jár hogy elpusztítanak mindent maguk körül. Ezt ők nagyon is jól tudják. Rengeteg történelmi bizonyíték van erről, annak ellenére hogy ezt is elhazudják a saját gyerekeik előtt is. Főleg ott. Mert azoktól félnek a legjobban. Ők a trónörökösök, a trónkövetelők, és ők el is veszik amint a helyzet megérik. Késsel. Mára megnyugodtam. Elfogadom a pusztulását ennek a rothadt rendszernek. Legyen így!


Wednesday, 11 November 2026

Ügynökakták

 Csodálkozom. Néma lemondó ólmos közönnyel legyintek, á mindegy ma már. Nincs remény. A legyőzöttek nyugalmával nézek szembe a sors kegyetlenségével. Ellenségeim mégsem nevetnek. Nincs rá okuk. Lassan erejük se lesz rá. A sors ami rájuk vár talán még ennél is borzalmasabb lesz. Már sejtik, még csak a testükben még az értelem halmazállapotába nem jutott el a szörnyű felismerés.

"Most már megtanultatok fogalmazni ugye?" - kérdezte az osztályfőnöki órára érkezett vendég. "Akkor mostantól tudtok jelentést is írni!" - folytatta ellentmondást nem tűrő hangsúllyal s mindenki tudta hogy ez nem vicc. Az osztály jelentősebb része pontosan tudta hogy vagy sodródik az árral, konform módon beillszkedik vagy jönnek a büntetések, a verés, a kiközösítés, a megalázások végtelenített sora, és odakint hideg van, éhség, magány. Ezt addigra már a legtöbb tudta. Félt. Egy páran nem értették még mit is jelent ez. "Jelenteni?" "Mit jelent ez?" "Írtok egy fogalmazást arról hogy mi történt a suliban. Ki mit mondott, mit csinált, és amit mondott és amit csinált az milyen irányba mutat." S előadott egy példa történetet. Érdekes volt. Fontos. Hazafias. És sötéten, mélyen fekete. Mikor elment egy páran összenéztünk: "Ez olyan mint amit apu mesélt a legsötétebb komcsi időszakról..." - mondta és nevettünk. Az egyik gyerek pár paddal  arrébb felkapta a ceruzáját és írni kezdett. A kör megmerevedett. "Te mindjárt el is kezdted ezt az őrültséget?" - mordult rá valaki. S az még mérgesebben, felháborodva replikázott vissza: "Törődj te a magad dolgával!" Egy harmadik megjegyezte: "Hát ezért tudnak ezek minden télen síelni menni..." S csend lett. Szétszéledtünk. Az ásokat is kérdeztük ott is járt a hivatalnok azokkal is megcsinálták ugyanezt. A métely, a bizalmatlanság úgy terjedt mint egy kiömlött tintapaca, megállíthatatlanul folyt és feketére festett mindent amit elért. A hangulat érezhetően romlott. A focipályán is megjelent a feszültség és egyre több lett a sérülés. Klikkek alakultak ki, majd félrevonultak, sugdolózni kezdtek, majd elhallgattak ha valaki egy másik klikkból arra ment. Én magamra maradtam akkor is. Már ott is. Néztem a hatást amit elért. A felnőtt. A felelős gondolkodású, cselekvőképes, felnőtt - akire fel kellene néznünk, akinek az iránymutatása példamutató. Nemsokára a klikkek is kezdtek szétrobbanni, majd egymásnak ugarani. A helyzet mérgező volt.

Azután egy páran megégették magukat. Eltelt már egy pár hét miközben én egymagam olvastam valahol félrehúzódva. Kincskereső Kisködmön. Egri Csillagok. Robur. Galaktika magazin. Hahota. Egyszer csak odaoldalazott ez egyik lány akibe szerelmes voltam egy kicsit mindig, majd lemondtam róla majd megint. Anikó. "Te részt veszel ebben?" - kérdi. Kérdőn néztem rá. "Hogy tenném, én nem tudok semmiről se. Csak olvasok." Már focizni se volt kedvem, nem is hívtak. Amikor elkezdődött a lökdösődés én mindig még erősebben löktem, odarúgtam. Nem tűrtem el hogy a foci helyett grundharc legyen, s ha mégis akkor legyen grundharc. Számomra a kettő két külön tevékenység volt. Ők keverték. Elvegyítették a grundharc elemeit a foci köntöse alá. Alávalónak tartottam az egészet. Pedig tudtak focizni is, a legtöbb még jobban is mint én. Mégse azt csinálták. Elegem lett belőlük.

Örültem a lánynak. Végül rájött hogy mellettem biztonságban van. Én nem fogom se félreértelmezni amit mond, se átírni a kontextust amibe belehelyezve az elhangzott mondatokat, egészen más értelmet lehet varázsolni egészen ártatlan szavak köré. Elképesztően magas volt az intelligencia szintje a legtöbbnek, de titkolták. A rendszer. A vérrendszer. "Nem lehet elég korán kezdeni... " - röhögött az egyik felnőtt, miközben a gyerekeket vitték. "Minnél előbb beletanulnak annál jobbak lesznek, előnyük lesz az összes többivel szemben. Ezek már 8 éves korukra fegyverként használják a szexet, szopnak nyalnak és meghajtják úgy a gyanútlan kéjelgőt hogy az fejjel megy a falnak." És röhögtek. A másik helyeselt. Még 1988 előtt jártunk, még az előtt hogy hivatalosan megszűnt volna az ÁVH.

Beszélgetni kezdtünk. Kicsit később összebújtunk, simogattam a szőke haját mintha szerelmesek lettünk volna, s próbáltam elrejteni mennyire szerelmes voltam. Elektromos volt az ölelése, bizsergett mindenem tőle. S elkezdtünk dolgozni. Megkérdezte, hogy engem hogyhogy békén hagynak és nem kell jelentenem semmit. Mondtam neki hogy de én jelentek. Hatalmasra tágult szemmel nézett rám rémülten cikáztak a gondolatai hogy mit is mondott nekem és mit hogyan lehet felhasználni ellene. Szinte láttam ahogy egyetlen másodperc alatt jéggé dermedt benne minden. De nem ment odébb. "Nem hiszek neked. Ezt nem tudom elhinni! Te nem vagy ilyen." "De de." - mondtam mosolyogva. "Nem hiszem el, mutasd meg mit írtál." S megmutattam. Ahogy belemerült, egyre komorabbá vált az arca. Időnként viszont felderült és jót nevetett. Többször is átolvasta és újra elkérte. Gondolkodott rajta. Én mosolyogtam vártam a hatást. Egyszer csak megnyugodott.

"Tudom már mit csinálsz!" - s hajába túrt, gyönyörű volt, olyan természetes. "De ez veszélyes." - mondta. "Nem hiszem el hogy tudod mit csinálok!" - vágtam közbe ugyanazzal a hangsúllyal ahogy ő kétkedett a szavamnak. Mosolyogva legyintett. "De tudom! Mert erről nem beszélhetnek. És mégis nyomozniuk kell, de semmit se deríthetnek ki, mert ha igen akkor nagyon rosszul járnak..." S elkomorodott. Rádöbbent. "Megölik őket. A vérrendszer - ami ugye nem létezik, mert mindegyik hazudik róla - ki fogja végezni őket ha nyomozni kezdenek, viszont ez a hálózati rendszer meg azért fogja őket satuba ha nem nyomoznak." - mondtam némi hatásszünetet tartva és várva hogy az információ teljes súlyával landoljon a tudata legmélyebb rétegében. Rám nézett és a tekintete már nem volt olyan ártatlan, nem mosolygott a szeme és nem nevetett. A tekintetében a hitetlenség volt, iszonyat. A felismerés iszonyata, a kegyetlenség felismerésének a kétsége. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen miközben teljesen ártatlan. Ez a kérdés volt a tekintetébe írva, de nem szólt semmit se csak nagyon sokára. "De ezért tényleg megölik őket. S nem is tudod hogy kik ezek." - mondja. "Nem is érdekel hogy kik találták ezt ki és kik dolgozzák fel a fogalmazásainkat. Aki részt vesz ebben annak vállalnia kell a felelősséget a tetteiért. S ha ez azzal jár hogy belehal, akkor úgy!" - nézett rám komolyan s én folytattam: "Nézz körül mit műveltek velünk. Lassan már semmiről nem lehet beszélgetni se, mert mindenki fél a másiktól. Mindenki paranoid és mindenki ártani akar a másiknak jobban, hogy nehogy ő maradjon alul. - Megérdemlik."

S eltelt pár hét, és most már ketten írtuk a jelentéseket. Kezdett belejönni. Belecsempésztük a hétköznepi eseménysorok közé azokat a sokat selytető utalásokat, amik arról szóltak arról árulkodtak, miket terveznek a többiek szülei a vérrendszerben, a vérhagyomány globális hálózatában. Mit hallottunk, ki hol volt és mit csinált. Elrejtettük. Egy darabig megmutatta nekem s én ellenőriztem. "Ez így túlságosan szájbarágós, nagyon átlátszó hogy eteted őket. Sokkal finomabban kell adagolni, véletlenszerűen." S mondtam neki hogy jó lenne inkább szétosztani az információt több szeletre, s valaki mással leíratni az egyik részét, mintha ő meg ezt hallotta volna, s azt látta volna hogy ez és ez történt. S egyre többen lettünk. Jöttek az ások közül is egy páran. Természetesen a legokosabbak jöttek először. Egyre szélesebb lett a háló.

"Az ilyen munkához idő kell." - intettem türelemre a túlbuzgókat. Nagyon szerettek volna azonnal véget vetni ennek sokan, de nem lehetett. S megértették azt is hogy ezzel a módszerrel végleg le fognak szállni rólunk, sőt ha valakiről aktát nyitottak, még a nyomát is el fogják tüntetni, amikor rájönnek mekkora darázsfészekbe nyúltak bele.

S úgy is lett. Mikor elkedztek hullani, minden karton és minden jelentés eltűnt, s a férfi aki kiadta nekünk az igazgatónő segítségével a feladatot kétségbeesetten, tajtékozva újra körbement minden osztályon és elmondta nekünk hogy innentől semmiféle jelentést soha többé nem kell írnunk, sőt TILOS!

Vége lett. Közben megöltünk egy párat közülük, s nem tudtuk a nevüket se. Az A. megkért hogy legalább nyomozzam ki ki volt ebben benne, s ki halt bele. Megtaláltam egy párat, megmutattam kik azok s megnyugodott. "Ezekért tényleg nem kár!" S nem volt az. Pedig voltak rokonaik, szerető anyjuk, szeretőjük, feleségeik, férjeik, gyermekeik... S mégis. Alávaló szarházik voltak mind. Miközben kívülről törvénytisztelő állampolgárók, hasznos tagjai a társadalomnak, s díszpolgárok voltak vagyis annak látszódtak s azt csinált belőlük később a rendszer...

Leszálltak rólunk. Ennek ellenére volt egy pár gyerek akik továbbra is jelentettek. Más formában ugyan. Apa megkérdezte tőlük: "Na és mi volt a suliban?" S a gyerek mondta. S anyu, apu kicsit később jegyzetelt vagy csak tárcsázott egy számot.

Monday, 2 November 2026

Elment, elaludt örökre

 Elment, elaludt. Álmában leállt a keringése nem ébredt fel többé. Fábik Jánosné Huszti Mária Magdolna megszabadult földi kínjaitól.

Nem tudok aludni. Fáj a fejem. Hullámokban tör rám a sírás, majd a nyugalom. Kezdenek eszembe jutni az utolsó lépései amiket a vérhagyomány rendszere ellen tett meg. Sokat ártott. Sokat ártott nekünk. Az Öreg lánya volt. Megkínozták megtörték. Elfogadott és azt mondta: "Fiamként foglak szeretni!" Nem tudott szeretni. Etetett, itatott, fizette a számlákat a ház számláit, hogy legyen hol lakni, de mégse tudtam ott lakni. Nem ízlett az étel. Egy idő után már csak ez volt. Egyél! Van csilis bab, leves a hűtőben, sütöttem túrós pitét... és a többi. Ez volt az utolsó. Nem tudtam már odafigyelni se. Miután beszélni nem lehet a valóságról, mert a rendszer megtiltotta, ez marad. És ez nem elég. Mégis valahol a legmélyén volt benne szeretet. Valódi szeretet. Ezt nem tagadhatom el tőle.

Egy ponton rájött ő maga is, hogy az apja is meg ő is hibázott. Azt mondta: "Jóvá teszem!" De már addigra annyi volt a kár hogy semmit se tudtam már én se kitalálni hogyan tudná jóvá tenni... Lehetetlen. Elvágta ő maga és meg a többi, a lehetőséget hogy lehessen változtatni. Lebetonoztak mindent. Mi is. Egyetlen egy út maradt: pusztítani tudott. És ezt is tette onnantól. Előkészítette a pusztító gépezetet ő is mindazoknak akik részt vettek benne: a vérhagyományt őrző nemzetközi hálózat embereinek. Ez is segítség és csak ez maradt. Őt magát halálra ítélte ez a rendszer még gyermekkorában. Fel akarták áldozni őt is. 73 évet élt összesen, abból hatvan valamennyit úgy hogy ez a nagy hatalmú rendszer próbálta elpusztítani. Végül sikerült nekik. Tudtuk hogy így lesz. Ő is tudta.

Nem bírta tovább. Muszály volt innia. Fájt a torka nem tudott már nyelni se. Cukorkákat szopogatott, hogy legyen energiája mozogni, de az már a végszükséglet, hosszú távon nem tartható. Nem evett ezért. Mintha folyamatosan meg lett volna fázva a torkát köszörülte, krákogott elfakult a hangja. Rák. Daganat. A rendszer által csinált betegség. Fegyver.

Nem tudott úgy hozzánk szólni hogy ne rúgott volna belénk. De etetett. Csinálta a kertet. Vetett paradicsomot, tököt, paprikát, egyebet. Ettem is belőle. "Ezt legalább nem kell megvenni" - mondta. Egy élet nyomora. Fájdalom. Nem tudtuk megcsinálni amit szerettünk volna. Ő is keresztbe tett. Valahol mélyen volt benne jó. Megtörték őt is és e miatt tudták hajtani, tudat alatt. Sőt belement olyan egyezségekbe amiket be is tartott végig. Utolsó pillanatig.

Majdnem az utolsó mondata amit nekem mondott ez volt: "Kilenc körül elkezd esni az eső." Már beöltöztem a hideg miatt a futáshoz de lefeküdtem a kutya mellé a kanapéra s néztük a tévét. Kint már sötét volt, de akartam menni futni. Muszály futnom. De nehéz volt elidnulni. Ez után a mondta után felkeltem és elindultam. Megadta a kedvet, mert esőben nem szeretek futni és ha elindulok akkor még be is tudom fejezni az aznapi adagomat. Felkeltem és elmentem futni. Nem baszotgatott mint máskor tette volna, nem szólított fel hogy most induljak, mert kilenckor esni fog már... Nem parancsolt. Csak jelezte, hogy jön az eső. Sikerült neki. Ő maga kérte, hogy mielőtt meghal szeretne úgy beszélni velem, hogy nem rúg belém, nem mar belém és nem kontrollál, parancsolgat, mint rendszerint tette. Megkért arra, hogy ezt csináljam meg neki, állítsam be neki hogy így legyen. Mondtam neki hogy nem segítek beállítani neki, ha tényleg hisz a valódi szeretet erejében, s úgy gondolja hogy az a legerősebb, legmeghatározóbb hajtó erő ami az embereket állatot és az egész univerzumot végső soron irányítja, akkor döntse el, hogy így akarja csinálni és mondja ki. Ha tényleg van benne valódi szeretet és őszinte akkor így is lesz. Így lett.

Agyon hajtották mindenfélével. Ezt nem csinálhatja, azt nem csinálhatja, ezt így kell csinálnia, azt úgy kell csinálnia. A közös tudaton keresztül meg lehet hajtnai mindenkit. A közös tudat az egy olyan energia mező, egy pszichikai tér amiben az egyéni tudat csak egy kis szelet. Ha többen egy irányba fordítják a tudatukat és a tudaton kívüli részeket, át tudnak hajtani másokon is irányító, cselekvésre hajtó akaratot. A vérhagyomány rendszere a vér általi sokkot, az iszonyatot, a félelmet, a fájdalmat, és a gyönyört, az extázist, a nemi kéjt és ezeknek a nagyon erős, az én-tudatot feloldó, megszüntető, agyleállító tulajdonságát használják a parancsok átvitelére. Tömegpszichózis.

Mi a szeretet törvényét követők tisztán megbeszéltük a dolgokat és eldöntöttük hogy ezt így vagy úgy szeretnénk csinálni, ha közösen cselekedtünk, akkor az irányt határoztuk meg és átbeszéltük a lehetséges forgatókönyveket, lépéseket és belevágtunk egy ima után. Egyszerűen kimondtuk.

Fáj.

Elgyászoltam. Már akkor miközben még élt, de már nem létezett. Csak csinálta a programot amit ő elfogadott és nem is látott már ki belőle. Nem gondolkodott már rég. Csak csinálta. Mint egy számítógép amit elindítottak és a program a hardware-re lett beégetve, nincs szoftveres belenyúlási lehetőség, korrekció, javítás, jóvátétel. Egy két alkalommal amíg az Öreg élt, sikerült beszélni vele. Tudta hogy ő gyenge és a félelem erősebb nála. Ezért mindig beállítatta magának hogy mit hogy csináljon. De szinte csak olyanokat választott ehhez, akik nem akartak neki jót. A vérrendszer tagjai feláldoznak bárkit, miközben nem tudod megismerni őket, mert ők játsszák el a legártatlanabb szemű bárányt mindegyik között. Meg is kért hogy írjak. Írjam le amit gondolok. Akkor már őt nem fogják tudni bántani soha többé.

Mondtam neki hogy ne féljen. Azt mondta "Nem tudom irányítani azt a rettegést, hogy esetleg megint értem jönnek és megint megölnek, megkínoznak valakit akit szeretek, aki fontos. Nem tudok nem félni amíg ez megtörténhet." És megtörténhetett. Megtörtént vele.

Még általános iskolás voltam amikor egyszer csak nem főzőtt többé teát nekünk reggel. Addig minden reggel ott várt bennünket a frissen főzőtt tea a reggelihez. Meleg volt. Imádtam kavargatni benne a cukrot a citromot kifacsarni és beleönteni. Hiányzott a tea. Nem értettem miért nem főz többé teát. Megkérdeztem tőle. Azt mondta nincs már hozzá ereje, mert olyan korán kell felkelni hozzá és utána elmegy dolgozni. 6-ra járt a hajógyárba, irodista volt bérelszámoló. Mi nyolcra mentünk suliba néha néha korábban ha volt nulladik óra. Én néha hajnalban elmentem futni hogy bírjam a titokban élt életem, amíg az iskola helyett jártam a világot az Öreg hálózatában dolgozva. Magának viszont lefőzte a kávét minden reggel, frissen. Nem értettem. Fájt. Hazudott. Azt hittem nem akart már teát főzni nekünk, mert már nem szeret. De az történt hogy meghajtották. Mások akiktől félt, azt akarták hogy ne főzzön teát nekünk többé. Nagyon fájt nekem.

Most meghalt. Fáj, de már elvesztettem sokkal korábban. Soha sem volt az enyém. Idegenek voltunk, akiknek együtt kellett haladniuk egy úton sokszor sok alkalommal. A ruhásszekrényében több üres pálinkás üveg gyűlt össze, egy üres két literes boros flakon, három teli egy megkezdett... elrejtette hogy iszik. Egyedül volt. Nem bízott senkiben, félt. Az apja az egyik legnagyobb hatalmú ember volt a földön. Élet és halál ura. Nem szóltam rá. Egyszer végigmondatta velem még korábban, évekkel az előtt hogy ő maga megkapta volna a betegség gombaspóráit a beleibe. Egy másik emberrel kapcsolatban kérdezte, de később rájöttem, hogy ő akarta tudni mi vár rá. "Ebben a stádiumban már nem számít semmi. Ihat. Onnantól már jobb szívelégtelenségben elaludni, mint morfiumos fájdalmak között fulladozva elpusztulni iszonyú kínok között." Kirázott a hideg később mennyire tudatos volt és kegyetlen. Nem csak velem, magával is.

A kutyát néha megdögönyözte. Engem soha. a Szabolcsot sem. Nem hitt a valódi szeretet erejében. Látta hogy én erős vagyok, hogy apám erős és amit mi építünk fel az jól működik és fennmarad amíg van hozzá olyan ember mint mi. Vagy olyan akiket mi állítottunk be. Az erős emberben hitt. Mert olyat is csináltunk több nemzedékre. Rendszereket építettünk úgy hogy egyik nemzedék elkezdte építeni és az ötödik, hatodik talán, ha befejezte - majd pár száz évig működött. Mégse hitt nekünk. Megtört gyermekkorában. Nem teljesen de nem hitt. Félt. Azt tudta hogy mi erősek vagyunk. Tudta hogy olyan dolgokat túléltem amit más nem nagyon élt volna túl. Az állatok szerették. Ő is szerette az állatokat a maga módján persze azt is. Amíg engedelmeskedtek. De jó lett volna ha hinni tud. Ha tudtunk volna beszélni a valóságról itt is. Nem csak akkor amikor az Öreg megengedte neki.

Akartam hogy vége legyen, hogy meg tudjak szabadulni tőle. El akartam menni valami tanyára egyedül, ehhez pénzt gyűjteni, keresni valami nőt hozzá aki már kitombolta magát és többre becsüli a nyugalmat, mint a pezsgő őrületet, egy kutyát, fákat körben. Nyugalmat. Azt akartam hogy ne bántson többet. Már fájt ha csak elkezdte sorolni hogy mi van, miket főzött, és melyik hűtőben van ez meg az... Fájt. Olyan volt mintha az agyamba vágta volna a kést. Mert nem volt más szava. Se hozzám, se a Szabihoz. Meg a baszogatás... Nem úgy kell, miért, már megint, megalázó, lekicsinylő, a létezésünket megszüntető kontrol. Néha csak nézett mereven és már az is fájt, belevágott az agyamba, mint az élet halál harc előtti feszültség. Elfogyott az idegrendszerem a több mint negyven év alatt. Nem így akartam megszabadulni tőle. Azt akartam hogy ne bántson többé. Nem akartam megszabadulni tőle. Azt akartam hogy beszéljünk és dolgozzunk együtt, mint néha amikor az Öreg felnyitotta - beállításra. Félrecsúszott. Ő pusztítani tudott jól. Szadista volt és nagyon jó benne. Végül ezt is kellett csinálnia, előredolgozni bekészíteni a vérhagyományt őrzőknek a kínokat. A rendszer akart megszabadulni tőle. Gyermekkora óta. Mert jobb volt mint ők, erősebb. Volt benne valódi szeretet.

Pusztulunk. Sok embere volt neki is és sokszor engem kért hogy segítsek ennek vagy annak. Segítettem. most jövök rá hogy az elmúlt jó pár évben sok ezek közül mellém keveredett és segített. Sokszor csak annyival hogy ott volt, jelen volt és meghallgatott. Odafigyelt. De ő nem. Fáj. És most már ez végleges. Ez a fájdalom már csak akkor fog elmúlni, amikor én is elmúlok. Velem együtt.

Nyugodjon békében és dolgozzon az emlékezete, a hajtóereje és mindenki akinek ő segített.

---

Egy ponton ő maga is rádöbbent arra, amit én már évekkel korábban milliószor jeleztem neki: hogy azok akikben a legjobban bízik, pontosan azok árulják ki őt is, pontosan azok feláldozzák őt is. Nem kímélnek senkit és semmit, csak a hatalom érdekli őket és őrült módon átgázolnak mindenkin. A rendszer maga akarja fenntartani önnmagát még azon az áron is hogy bárkit elpusztít önmaga tagjai közül is. A vérhagyomány rendszere. A vérhagyomány nemzetközi hálózata. A sugallat, az Isten - akinek a nevét nem szabad kimondani... még akkor se ha rájössz kinek a hangját hallod.

Jóvátételt gyakorolt. Most kezdem érzékelni ennek a hatását. Halála után. Közvetlen jóvátételi lépése is volt. Eszembe juttatta mit művelt a Huszti velem. Hogy miért rejtették el a "család" többi ágát. A börtönőreimet. És nem az enyém az egyetlen ilyen börtön család, börtönőr rokonság. Végül rádöbbent ő is arra, hogy igazam van és ezeket csak megölni lehet, sehogyan máshogy nem vetnek véget ennek az őrületnek amit művelnek a hatalom hajszolása közben. És sajnos erősebb volt a pusztító oldalon. Amit vele építettem az vagy egyáltalán nem maradt meg vagy teli lett a szarháziaikkal, beleültek és teliszarták a mocskukkal mindegy mi volt az amit létrehoztunk. A sajátjuknak tekintették és kényelmesen berendezkedtek benne. Nem jöttem rá, hogy miért alakult ez így, hogyan és miből tudták, de így volt. Viszont a pusztító oldalán amikor együtt dolgoztunk, akkor az kegyetlenül pontosan vágott. Vele kaptam el a Czehert meg a M.Lacit. Pedig azok nem kis formátumú karakterek voltak. És be is helyettsítettük őket úgy hogy a pusztítás köre még nagyobbra nőtt a helyettesítőkkel és a rajtuk általuk áthajtott részfeladatokkal.

Milyen jó lett volna építeni vele. De az nem ment. A pusztítás ment és a legerősebb hatása most fog csak jelentkezni meg később. Nem lesz túlélő. Már ő se akarta hogy bárki megmaradjon aki ezt a vérrendszert továbbra is fenn akarja tartani. Mindnek mennie kell, unoka, dédunoka, oldalág, felmenők. És menni is fog mind. Öröm az ürömben.

Béke poraira!